Silom Cooking School

Végre összeszedtem magam, hogy újra írjak valamit. Kénytelen voltam utólag behozni a nyaralást, így volt szerencsém 2 hétig 56 órát dolgozni. Bevallom, nem nagyon volt kedvem így a blogoláshoz.
Node, térjünk a lényegre: Silom Thai Cooking School. A Lonely Planet villantotta meg előttem a lehetőséget, hogy ha az ember már Bangkokban van, akkor mehet főzőtanfolyamra is. Rendesen fel is lelkesedtem, és beneveztünk az előbb említett iskola tanfolyamára. Én nagyon elégedett vagyok, nagyon tetszett a tanfolyam, és számomra nagyon hasznos is volt. Az éttermekben mindenütt lehet kérni az adott fogást különböző húsokkal, vagy tengeri herkentyűkkel. Valljuk be azért nálunk a receptek elég kötöttek, nem nagyon lehet variálni. Nem is annyira értettem, hogy lehet az, hogy ugyanaz a fogás időnként egészen másképp néz ki és teljesen más összetevők vannak benne. No most fény derült a rejtélyre. A thai konyhában ugyanis egy fogás lényegét az ízesítők, és az fő összetevők adják. Az, hogy ezeken kívül miket teszünk a fogásba, már teljesen rajtunk múlik. Az oktató itt így magyarázta, hogy a húsok és zöldségek inkább csak a textúráján, színén változtatnak az ételnek, de nem ezek a lényeges összetevők.
Számomra szintén nagyon hasznos volt, hogy a tanfolyamot a piacon kezdtük, ahol bevásároltunk a főzéshez.


Így megtudtam, hogy négyféle gyömbért használnak, kétféle limeot és koriandert, meg háromféle bazsalikomot. Persze ezeket meg is tudtuk nézni, és eztán fel is ismerem őket. Sajnos a korianderrel még mindig nem vagyok jóban, illetve rájöttem, hogy a kaffir lime sem túlságosan a barátom. Szerintem erősen wc illatosító íze van, de óvatosan használva azért mégis jó volt.
Most már azt is tudom, hogy mi a különbség a zöld, sárga és piros curry között - konkrétan a felhasznált chili. A srác nagyon rendes volt, amikor a curry készítette, megjegyezte, hogy én nem szeretem a korianderzöldet, és vett ki egy adagot a pasztából nekem, mielőtt a koriandert beletette volna.
Sajnos idehaza nem tudok wokban főzni, pedig az is nagyon praktikus volt, mert pillanatok alatt kész az étel. A receptek is jól voltak összeállítva, az is ehető fogást tudott csinálni, aki alapvetően nem tud főzni. Itt ugyanis mindenki azt ette, amit megfőzött. Mondanom sem kell, a végére már levegőt is alig kaptam, annyit ettem (;
Megmutatták azt is, hogy hogyan kell kókusztejet csinálni. Nekem meg sikerült kínos helyzetbe hozni magam azzal, hogy közöltem én igenis szoktam kókuszbelet venni, és azt megeszem. Erre megkaptam, hogy a kókuszbél az nagyon alja, azt a thaiok nem eszik meg, csak akkor, ha már tényleg nincs más, amit ehetnének - így jártam (:


A recepteknél megcsillagozom a fő összetevőket és ízesítőket, amik a fogás lényegét adják. A többit ízlés szerint lehet variálni. A receptek 1-2 főre szólnak.

Tom Yum Koong

Hozzávalók:

• fél bögre tisztított garnéla
• 1 gomba, negyedbe vágva
• 1 ázsiai citromfű, 1-2 centis darabokra vágva *
  
• 3 kaffir lime levél félbe vágva *
  
• 10 karika galangal gyömbér *
• fél ek. halszósz *
• negyed ek. limelé vagy citromlé *
• 1 bögre víz vagy csirke alaplé *
• fél paradicsom vékonyra karikázva
• 1 ek. aprított korianderzöld
• 1 ek. aprított metélőhagyma
• fél ek. thai chilipaszta *
  
• 2 ek. kókusztej *
• 1 thai chili

Tegyük a chilit, gyömbért, citromfüvet, gombát, paradicsomot, lime levelet a vízbe, és rotyogtassuk, amig megpuhulnak.
Eztán dobjuk bele a rákot, és főzzük, amíg ez is megpuhul. A legvégén pedig adjuk hozzá a kókusztejet, limlevet, halszószt és a chilipasztát.
Díszítsük a korianderrel és a hagymával.

Nekem ebből a pár receptből egyébként nagyon úgy tűnt, hogy a főzés elég egyszerű, abban az értelemben, hogy gyakorlatilag mindent egyszerre bele lehet dobálni a wokba, és jó nagy lángon megpirítani. Nagyjából ennyiből állt a főzés, nem volt ilyen bonyolult, száz edényt koszolós vacakolás, mint néha idehaza.

Zöld curry csirkével (Kang Khiao Wan Gai)

Hozzávalók:

• negyed bögre csíkokra vágott csirkehús
• 1 ek. zöld curry paszta *
  
• negyed bögre thai padlizsán
  
• 2 ek. növényi olaj (nem oliva!) *
  
• 1 bögre kókusztej *
  
• 20 levél édes bazsalikom *
  
• 3 kaffir lime levél *
• 2 ek. aprított thai ginzeng
• 1 csipet pálmacukor vagy sima cukor
• fél ek. halszósz *

Alacsony tűzön hevítsük az olajat a wokban majd adjuk hozzá a curry pasztát és kavargassuk, amíg illatozni nem kezd. Ekkor dobjuk bele a csirkét és pirítsuk míg mindenütt kifehéredik. Ezután adjuk hozzá a kaffír lime levelet és a kókusztejet, a ginzenget, a padlizsánt valamint a cukrot és a halszószt. Kavargassuk, amíg a csirke megfő és legvégén dobjuk bele a bazsalikomot.
Rizzsel kínáljuk.

Thai pirított tészta (Pad Thai Sai Kai)

Hozzávalók:

• 10 dkg rizstészta, amit előzőleg langyos vízbe áztattunk *
  
• 5 közepes, megtisztított garnéla
• 2 ek. növényi olaj *
• negyed bögre kb. 3 centis darabokra aprított zöld hagyma
• 1 ek. pálmacukor vagy barna cukor *
• 2 ek. halszósz *
• negyed bögre babcsíra vagy káposzta
• 1 ek. aprított fokhagyma *
• 1 tojás
• harmad bögre tofu, kb 1 centis csíkokra vágva
• 1 ek. tamarind paszta vagy ecet *
  
• 1 ek. őrölt, pirított földimogyoró vagy kesudió
• fél tk. szárított chili
• lime

Hevítsük alacsony lángon az olajat és pirítsuk benne a fokhagymát, amíg elkezd illatozni. Adjuk hozzá a rákot, tofut, babcsírát és addig pirítsuk, míg a rák megpuhult. Üssük a tojás egyenesen a wokba, és gyors mozdulatokkal keverjük el, amíg darabosra pirul. Ekkor adjuk hozzá a leszűrt tésztát, és körkörös mozdulatokkal keverjük el a többi alapanyaggal. Ízesítsük a halszósszal, tamarind pasztával, cukorral, mogyoróval. Pirítsuk egészen addig, míg a tészta puha és áttetsző lesz.
Díszítsük darált mogyoróval, chilivel és csöpögtessünk rá limelevet.

A tanfolyamon egyébként két amerikai sráccal voltunk meg egy maláj csajjal, aki az anyukájával átugrott a hétvégére Kuala Lumpurból Bangkokba (; Amikor pedig eljöttünk, a srác kifizette a taxinkat amivel jöttünk, és még a vonatra is adott pénzt, amivel visszamehetünk a hotelbe.

Ngwe Saung

A reggeli taxiút a buszállomásra megint nem volt eseménytelen. Az egyik utcán a négyből 3 sávot elfoglaló, keresztben álló buszt kellett kikerülni. Ránézésre nem sikerült megállapítani, miért hagyták ott a buszt.
A közmondás pedig igaz, érdemes korán kelni, lett buszjegyünk a tengerpartra. Ezek a buszok is elég kényelmesek, van elég hely a lábnak, ellenben az ülések nem voltak kifejezetten szélesek. A későn érkező, vagy út közben felszálló utasok pedig a széksorok között műanyag sámlin foglalhattak helyet. Ha nincs szerencséjük - márpedig nincs - akkor jön egy árus is útközben, aki bizony elmegy a busz végébe, és vissza is mászik onnét, keresztül a sámlin ülő utasokon. A buszút szerencsére eléggé eseménytelenül zajlott, kétszer ellenőrizték az útleveleket, és sokszor fizetett a buszos csuda tudja milyen okból valamiféle út menti ellenőrzőpont-féle helyeken. Út közben sajnos megint eleredt az eső, és tisztességgel verte is a buszt. Olyannyira, hogy be is folyt az eső, és a mögöttem ülő egy nejlonzacskóba gyűjtötte a tetőről csöpögő vizet.
A partra érkezve az eső már elállt, szállásunk viszont nem volt, a telefonálás pedig meglepően bonyolult műveletnek ígérkezett. Valaki nagyon kedvesen felhívta nekünk az egyik hotelt a mobiljáról, ami viszont annyira gyalázatos vonalat biztosított, hogy nem értettem meg a vonal másik végén lévő recepcióst. Így utólag érdemes lett volna kicsit többet sétálni a faluban, de elég hamar rábólintottunk egy felkínált szálláslehetőségre. Robogóval elfuvaroztak minket egy parton lévő hotelhez. Nagy hátizsákkal elég érdekes robogón ülni, azt mondhatom (: A hotel így megtett út után elég távolinak tűnt, a felkínált szoba viszont szép volt, újonnan épített "sorházban", az ajtóból pedig a tengerre lehetett látni. A tengerpart kifogástalan, fehér homokos, kókuszpálmás, hullámos kék tengervízzel. A szezon végére való tekintettel nem volt rajtunk kívül szinte senki, úgyhogy lett kb. 10 km Postkartenstrand-unk (; Sajnos az ottlét kicsit döcögősen indult, mert először nem volt áram (egyébként sem volt nap közben, csak napnyugta után), aztán hajmosás közben elfogyott a víz is a csapból, meg biciklije sem volt a szállónak, mint ahogy azt előzőleg emlegették. A bicikliprobléma a faluban végül megoldódott, kibéreltünk két bicót 3 napra, de ehhez is alkudozni kellett, mert amúgy elég drágán akarták adni. Ráadásul, mikor visszavittük a bicókat, a srác elfelejtette, hogy alacsonyabb árban egyeztünk meg, de nem igazán kötekedett, mert nyilván látszott rajtunk, hogy nem fog tudni meggyőzni minket.
A tengerparton egyébként nem történt szinte semmi említésre méltó. Ez igazán arra való volt, hogy punnyadjunk a homokban, meg visítva sodortassuk magunkat a hullámokkal. Az eső szinte minden nap esett, amikor nem, akkor meg elborítottak mindent a szöcskék. Ezen kívül kétszer szarrá áztunk, abból egyszer a tengerparton, ahol úgy esett, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. Ámulásra azért persze adtak a helyiek itt is okot. A helyzet ugyanis az, hogy ők nem nagyon tudnak úszni, és felöltözve fürdenek. Itt megjegyzem, hogy farmerban én sem tanultam volna meg úszni szerintem. Ha nem látom a saját szememmel, tényleg nem gondoltam, hogy úgy bemennek a vízbe pancsolni, ahogy az utcán járnak. Ha farmer-pólóban vannak, akkor úgy. Számomra teljesen érthetetlen, és szerintem elég kényelmetlen is lehet. A kis rákok a homokon viszont igazán nagyon helyesek, ahogy hordják a homokot a hónuk alatt, meg amilyen fürgén szaladnak. Temérdek csudálatos és nagy pillangó is röpköd ott mindenfelé, ellenben fotózni gyakorlatilag lehetetlen őket, mert egy pillanatra sem állnak meg.
A buszút visszafelé Yangonba több izgalmat tartogatott - inkább negatív értelemben. A burmaiak valamiért nem nagyon bírják a buszozást. Ezt másoktól is hallottuk, és magunk is tapasztaltuk korábban. A tengerparttól Patheinig vezető út elég dimbes-dombos, szerpentines. Ennek örömére már indulás előtt osztogatják az átlátszó nejlonzacsikat az utasoknak. És bizony hánynak is a drága utastársak, nem is kevesen, majd a zacskót vagy az előttük lévő ülés támláján lévő kapaszkodóra kötik, vagy egyszerűen kihajítják az ablakon. Nekem otthon 3 szemetesem van a különféle szemétnek, úgyhogy ez utóbbi megoldáson nem igazán tudtam túltenni magam. Az egyik pihenőhelyen megint találkoztunk a remek olajban kisütött kismadarakkal/csibékkel. Vigyorogva szemléltük a különféle madarakat, amikor is egyszer csak az árus kislány megbökött, és adott egy madárkát. Én nagyon udvariatlanul még a kezemet is hátra tettem, nehogy bele tudja nyomni a madarat, meg a fejemet is megráztam - nem tehetek róla, reflex volt (: Tesóm szerencsére ennél sokkal udvariasabb volt, és elfogadta a madarat. Meg persze nem ettük, mindenesetre érdekes volt (: A helyiek persze vettek belőle, de el nem tudom képzelni mit lehet enni egy akkora madáron.
Yangonba visszaérve nem akartunk megint taxizni, mert az eléggé sokba került - messze is volt a buszállomás amúgy. Szépen megkérdeztük, hogy melyik busz visz a városba, és felugrottunk rá. Útközben szorgosan memorizáltuk a burmai számokat, hogy majd le tudjuk olvasni a buszokról, és tudjuk melyikre kell szállni (: A kalauz úgy ítélte meg, hogy a hátizsákjaink is elfoglalnak egy helyet, így három emberre fizettünk, összesen 600 kyatot - összehasonlításképp a taxi idefelé 8000 kyat volt (135 HUF vs. 1800 HUF). Egy óra buszozás után a szállástól kb. 5 perc gyaloglásra szálltunk le a buszról. Azt kell mondjam teljesen ideális, és egy egészen normális buszon utaztunk. A város pedig így másodjára valahogy sokkal barátságosabbnak és élhetőbbnek tűnt. Ezúttal a belvárosban volt a szállás, szerintem a háromból a legjobb. Minden sokkal közelebb van, és a környék is normálisabb. Sikerült viszont szép kövér patkányokat látni, amint épp a csatornába szaladnak befelé (: Ez tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy ott mindenki az utcán eszik, és a csatornafedők erősen hiányosak. Merészeltem megpróbálni a már korábban is megcsodált rettentően színes, ollóval felkockázott remegős édességet is. Az igazság azonban az, hogy ez csak színezett, és jó keményre főzött zselatin. Íze nem sok volt, de még édesnek sem volt mondható, így aztán ebből egyet ettem meg, a többi az enyészeté lett. Volt viszont rizsből és grízből valamilyen kocka, az nagyon finom volt.
Elutazás előtt elég sok pénzünk maradt még, így nagyon bátran beültünk egy nyugati típusú étterembe, ahol valóban elég drágán lehetett enni. A kertészsalátáról viszont kissé fura fogalmaik vannak, mert volt benne francia bab és brokkoli is, ami a sárgarépával együtt le volt forrázva.

Hiába az utolsó nap egészen kellemes benyomása Yangonról, mégis örültem, hogy megyünk vissza Bangkokba. Egy kicsit valahogy megnyugvást okozott a civilizáltabb világ, hogy könnyen internetezhetünk, hogy az autók a KRESZ szerint közlekednek és éjszaka is ki vannak világítva, és hogy gyakorlatilag bármit bárhol megehetek.

Bagan

A csodálatos burmai vasútnak köszönhetően lemaradtunk a hotel által értünk küldött pickupról. Kénytelenek voltunk keríteni valami fuvart, mert a vasútállomás nagyon messze van a hoteltől. Sikerült valami zseniket kifogni, kb. 3-szor kellett megkérdezniük, mire végre odataláltunk a hotelba. A hotel viszont... úúú meg ááá. Kertitó, virágok, bungalló és gyep! A gyep egyébként eléggé ritka, csak puccos helyeken találkozni vele. Ez a hotel egy felsőbb kategóriás hotel, a holland srác ajánlotta. A személyzet jól beszél angolul, amint megérkeztünk már ugrottak is a boyok és vitték a csomagokat, igazán remek volt. Szép nagy szoba, kellemes kert, lehet helyben bicót bérelni, csak az eső ne esne megint. A bicóval a faluig jutottunk, ettünk, aztán megvártuk, míg kicsit eláll az eső, és visszahajtottunk a hotelbe. A gépünk másnap délután indult, de a hotel annyira rendes volt, hogy megengedte, hogy a gép indulása előtt csekkoljunk csak ki.
Másnapra megkönyörült az időjárás, úgyhogy reggeli után rögtön felpattantunk a bicóra és a kölcsönesernyővel nekiindultunk a terepnek. Az idő pedig egyenesen remek lett közben, nem hogy nem esett, egyenesen napsütés volt. Mit is lehetne mondani Baganról... sztúpák és pagodák mindenfelé, amerre a szem ellát. Aranyozottak és téglásak, kicsik és nagyok, romosak és újabbak (új alatt értsd 800 éves). Az első nagyobbnál hozzánk csapódott egy helyi kisfiú, amivel elég jól jártunk, mert megmutatta hogyan mászhatunk fel az építményre. A lépcsők persze itt is nyaktörőek, keskenyek és magasak, korlát nélkül. A járatok is szűkek, vigyázni kell a fejre, de cserébe a látvány igazán párját ritkító. Szépséges napsütésben csodálhattuk meg a több négyzetkilóméternyi területet teleszórva mindenféle formájú és méretű templomokkal. A templomok elhelyezkedésében egyébként látszólag semmi logika nincs, van ahol 5 van egy kupacban, máshol meg csak egy picike árválkodik magában. Ahogy időnk engedte, körbekarikáztuk a mindenféle épületeket. Itt a homokfestmények voltak a menők, amikkel a turistákat próbálták gyötörni. Kiderült, hogy a kis önjelölt idegenvezetőnk is valójában képeslapokat árul, de egyszerre 10-et. És persze nem ő volt az egyedüli gyerek, aki képeslapot árult. Minden nagyobb épületnél megrohantak minket, és alig lehetett lerázni őket. Tesóm röhögött, én meg azon gondolkoztam, hogy az esernyővel fogom ütni őket, ha nem hagynak békén (No, tank you. - No. - No. - NO! - I don't need this. - I SAID I DON'T NEED IT!). A pláne persze az volt, hogy az egyik ilyen szentélyben is árultak ilyeneket, konkrétan fele áron. Ahogy kiléptünk onnét, persze megint jöttek, hogy "pószká, pószká". Nem számított, hogy a kezemben volt a legporello, vegyek egy másikat is, mert azon sunset van meg másmilyen meg a fekete-fehér sorozatot csak ő árulja stbstb. Az egyik megvárta, amig megiszunk egy üdítőt is, meg egy öreg fazont is alig lehetett elhajtani, hogy nem akarunk képeket venni.
A bagani reptér lényegesen modernebb volt, mint a hehoi, de beszállókártya persze itt is pecsételve és kézzel kitöltve. A repülő kicsit késett, mert máshonnét jött. Nekem viszont tökre tetszik, hogy az ember maga mehet gyalog a géphez beszállni, és nem a buszba kell bezsúfolódni.
A gépen jött velünk egy olasz pár, akik szintén ugyanabba a hotelbe mentek, mint mi, így hát ideális ötletnek tűnt, hogy közösen fogjunk egy taxit. Kiderült, hogy a reptér épülete előtt álló taxisok rém drágák, így kigyalogoltunk az utcára. Korábban mi is 5000 kyatért jöttünk, és az olaszok is ennyiért jöttek, úgyhogy nem igen akartunk ennél többet adni. Az olasz lány nem is hagyta magát rábeszélni többre, és sikerült fogni egy taxit ennyiért. A legjobb ezekben a taxisokban, hogy kialkudják veled az árat, majd kiderül, hogy nem tudják pontosan hova is kell menni. Burmában szerencsére mindig izgalmas az utazás (: Egyrészt egyszer csak megszólalt egy sláger a rádióban, amit az olasz srác gond nélkül énekelt. A lány felvilágosított minket, hogy a dal nagy sláger volt Olaszországban. Nem sokkal később kb. 30-nál a sofőr kinyitotta az ajtót, és kiköpött rajt. Nem hiába a jó kis bétel (: Aztán ugye nem tudta pontosan hol a hotel, és az utcanevet sem értette, amit mondtunk. Elé tartottuk a Kindle-t, hogy olvassa el, erre közölte, hogy nem látja (: Még szerencse, hogy lehet a betűméretet változtatni, úgyhogy sikerült megérkezni a hotelbe.
Nem értem egyébként igazából, hogy miért ekkra favorit ez a Motherland Inn 2. Baromi messze van mindentől, és azért egyáltalán nem annyira szép. Az viszont tény, hogy a nagy forgalom mellett is teljesen olajozottan működik.

Mandalay

Nem hallottunk sok jót Mandalayről, de gondoltuk belefér egy napra, mert akkor innét tudunk menni hajóval Baganba, és az mégis érdekesebbnek hangzik, mint a busz. A hajnali érkezés valóban nem kecsegtetett túl sok jóval, a buszpályaudvaron ugyanis a sötétben és porban egyik gödörből a másikba billegve állt be a busz a helyére. A dánok jó hamar találtak egy pickupot maguknak, mi meg arra vártunk, hogy a sofőr kinyissa a csomagtartót. Erre várhattunk is volna, ugyanis mások már szálltak felfelé mikor hadonászva közöltem, hogy azonnal nyissa ki, mert ki akarjuk venni a csomagokat. Miután sikerült bekászálódni a pickupba és kibillegni a pályaudvarról már száguldottunk is a szállás felé. Ezek a fura járművek rettentően büdösek, és hátul ülve ezt végig szagolhattuk. A sofőr azt hiszem egyébként egy sámlin ült. A hotelnél úgy kellett felcsengetni a személyzetet, akik közölték, hogy nincs még kész a szoba, csak 9 körül lesz, de addig alhatunk a kanapén. Ennek örömére inkább fogtuk magunkat és elmentünk a 6-kor nyitó pályaudvarra jegyet venni. Végül mégis a vonat mellett döntöttünk, ugyanis árban ugyanott van, a menetidő viszont 8 óra, míg a lassú hajóval 15 óra. Odafelé elhajtott mellettünk két nő egy robogón, aminek az ülésére kb. 5 pucolt csirke volt lógatva (; Hozzáteszem, itt gyakorlatilag mindenki hord bukósisakot, ami eléggé meglepő volt. Az állomáson elég durva körülmények fogadtak, pedig bőven 6 előtt odaértünk. Egy péntek délutáni Keleti az semmi a pénztárak előtt tolongó tömeghez képest. Szerencsére nekünk nem kellett kivárni ezt a sort, nemhiába, állami vasút mi meg ropogós dollárral fizető külföldiek. Megkérdeztem valami egyenruhást, hogy melyik ablaknál lehet "upper class" vonatjegyet venni, mire ő rögtön utat tört nekem az egyik kasszához. Ezek a burmaiak elég nyugodt emberek, otthon már mindenkimet elszidták volna, ha így előre megyek (: Útlevél, adminisztráció és 15 perc alatt már volt is jegyünk. Itt ugyanis a jegyen rajta van a nevünk meg útlevélszám, csuda tudja hova és minek mindent leiktatnak, ha külföldi vesz jegyet.

A hotelbe visszaérve nem maradt más dolgunk, mint kivárni, hogy kész legyen a szoba. Sikerült is bealudni a kanapén, mert a buszon az éjszaka nem sikerült túl sokat. Még szerencse, hogy tesóm 9 körül rákérdezett, hogy akkor mégis mi van, mert menet közben elfeledkeztek rólunk. Csodálkoztak is, hogy ott alszunk a lobbyban... A szoba amúgy korrekt volt, de jó, hogy nem aludtunk ott, mert a puha matracon tutira megfájdul a derekunk. Zuhanyzás természetesen itt is a wc-ben (:

Kimentünk megkeresni a Myanmar Travel and Tourist irodát, itt lehet ugyanis engedélyt beszerezni a külföldieknek, hogy a delta vidékre utazhassanak. A yangoni hoteltől azt írták ugyan, hogy nincs rá szükség, ha a tengerpartra megyünk, nem akartuk a pálmafákat kockáztatni. Elég sokat kellett gyalogolni, így viszont legalább a városból is láttunk valamit. Nekem megmondom őszintén szimpatikusabb, mint Yangon. Sokkal normálisabbak az utak, a város közepén van egy elképesztően széles vizesárokkal körbevett régi erőd, ami körül rendes járda is van. Sőt, itt még szemeteseket is láttam az utcán. Amit viszont nem tudok hova tenni, az a "No plastic bags! Save our planet!" feliratú táblák jelenléte. Ehhez képest itt is zacskóban adnak mindent, ha vásárolsz, a banántól a sült tésztán át a levesig. A városban egy csomó Jeep-szerű kocsit látni, feltehetőleg valami kínai másolatok. Házakból is láttunk jó párat, ami egészen új volt, és úgy általában látszik, hogy nem a gyarmati időkből van. Állítólag a kínaiaknak köszönhető, hogy jobban virágzik a város, mert ők pörgetik a piros-fehér-zöld kereskedelmet (rubin, heroin, jáde).

Az MTT irodában kiderült, hogy valóban nem kell engedély, nem baj, legalább sétáltunk egy jót. Visszafelé a hotel közelében rátaláltunk a Nylon Icecream nevű fagyizóra, amit már a holland srác is emlegetett. Nyilván kicsit rizikós ilyen helyen tejes dolgot enni, de 25+ fokban nehéz ellenállni (: Az étlapon legalább 30 féle fagyi és shake van, és végül kétszer is beültünk, annyira jó volt. Tényleg mindenkinek ajánlhatom, 1500 kyat volt a legdrágább "fogás", és semmi bajunk nem lett tőle.

Napközben aztán főleg aludtunk, mert nem akartunk 10 dollárt kifizetni a belépőkre és a város járni. Utólag ez igen remek húzásnak bizonyult (;

Este 9-kor indult a vonat, 15 perc alatt kényelmesen kiballagtunk az állomásra, gondosan egy órával előbb, hogy legyen bőven időnk. Hamar megtaláltuk a megfelelő vágányt is, vonat még sehol, a peron tele van gyékényeken és plédeken fekvő helyiekkel. Sebaj, van még egy óra, leraktuk a hátizsákokat, aztán néztük a vágány mellett lévő mindenféle etetőhelyeket. Nem sokára megjelent a német srác, akivel együtt taxiztunk a szállásra a yangoni reptérről. Elmesélte, hogy itt Burmában folyton Hitlerrel jöttek neki (; Szerelvény meg még mindig sehol nem volt. Este 11 körül szedtünk elő nejlonzacskót, hogy legyen mire ülni, meg elballagtam, hogy esetleg érdeklődjek a vonat holléte felől. Megkérdeztem pár vasúti alkalmazottat, hogy merre van a bagani vonat, mire nagy derültség lett úrrá rajtuk. Amolyan "háhá, látszik, hogy turista, nem tudja még, hogy mennek itt a dolgok" típusú vigyor. Közölték, hogy a vonat "very late" - hát bazzeg 2 óra késésnél ezt magamtól is látom. Visszaballagtam aztán hát leültünk. Egy helyi néni nagyon rendes volt, ráülhettem a plédjükre is. Kínunkban már megnéztünk mindent, oda-vissza mászkáltunk a peronon. Felfedeztem, hogy lyukas kartonokban egy halom naposcsibe is vonatra vár a peron túlsó végén, meg hogy mennyi ember alszik mindenfelé az állomáson éjszaka. Valahogy ránk akaszkodott valami nem teljesen normális helyi is. Odaült tesóm mellé a földre és közvetlen közelről bámulta a Kindlejét, majd szépen ki is vette a kezéből és jó alaposan összenyomkodta a gombokat. Nyilvánvaló volt, hogy nem értünk burmaiul, de azért csak beszél hozzánk, ami engem úgy hajnali egy felé eléggé idegesített. Gondoltam majd ignorálom jól, bedugtam a fülest, hogy zenét hallgassak. Na erre meg el akarta kérni az mp3 lejátszót. Közöltem vele többször is nyomatékosan, hogy "no", meg néztem csúnyán is. Nem számít, a következő az volt, odaadja a karóráját, és adjam én is oda az enyémet. Na meg még mit nem... Itt aztán már nagyon csúnyán néztem rá, ami úgy tűnik hatott is, mert végül odébb állt. Szegény német fiú pechjére, mert aztán ő került sorra az mp3 lejátszóval. Úgy látszik csak én voltam hisztis picsa, mert ő is sokkal türelmesebb volt vele, aminek aztán az lett a vége, hogy kvázi a zsebeibe próbált nyúlni az mp3 lejátszóért. Nem volt egyébként kifejezetten erőszakos, de rettentően fura volt. A helyiek alapvetően tényleg nagyon kedvesek, és visszahúzódóak, leszámítva persze a taxisokat és társaikat. A srácoknak sikerült megtudni, hogy elvileg rossz a mozdony, és azért nem tudunk menni, de szerelik. Félig egymásra döntöttük a hátizsákot, hogy legalább egyikünk tudjon rajta aludni. Míg tesóm aludt, én egyik fél fenekemről a másikra fészkelődtem a betonra terített nejlontáskán, hogy vállalhatóan tudjak ülni, de nagyon retkes se legyek, mire odajött hozzám egy nő, és adott egy újságot, amin ülhetek. Hátbakker, ez szenzációs... oda jutunk, hogy külföldiként újságpapírt kapok a vasútállomáson a helyiektől, hogy legyen min ülnöm. Mint egy igazi hajléktalan (: Ééééssss... fél háromkor csoda történt, elkezdték betolni a szerelvényt! Nagy nehezen megtaláltuk a kocsinkat is, elfoglaltuk a baromi széles plüssüléseket, és hajnali 3-kor, a vasútállomáson töltött 7 óra után végre útnak indultunk. A vasútról már meséltek, állítólag zötyög, mint állat, de gondoltam nem utaztak még ezek MÁV-val, nem lesz semmi baj. A kocsi egyébként fapadlós, az eredetileg erősen hátradöntött széktámlámat kicsit egyenesbe hoztam, amit aztán az út végéig sehogy sem tudtam más pozícióra bírni. Az állomásokon mindig szállt fel valaki ilyen-olyan ételt árulva, úgyhogy éhezni nem igazán kell menet közben. Egy helyen vettünk is valami fánkot, ami fahéjas kókuszreszelékkel volt megtöltve. Nagyon finom, kár, hogy többet nem vettünk, pláne mert, hogy kb. 23 forintba került. Ami meg a zötyögést illeti... elképesztő. Volt, hogy szó szerint zötyögött, de olyannyira, hogy az ember elemelkedett az ülésből. Aztán volt a rángatós típusú zötykölés, ami arra emlékeztetett, mint amikor az ember 4-es helyett 2-esbe teszi az autót. Eleinte még a csomagokat is aggódva figyeltük, hátha valamelyik a fejünkre ugrik, de szerencsére azok meg sem moccantak. Nem tudom elképzelni mivel lehet ilyesmit előidézni vasúton, a kocsik vagy a sínek rossz minőségével, esetleg a kettővel együtt, de ez amolyan "még az unokáimnak is mesélni fogom" típusú élmény volt. Aludni nekem ezen okból nem nagyon sikerült, mert ha úgy rázkódik az ember, mintha két kézzel ráznák a vállát, akkor nem nehéz felébredni. Igazából inni sem mertem, nehogy pisilni kelljen. Még nálunk is meginog az ember a vonaton, ha váltón megy, nem itt. El sem merem képzelni milyen küzdelem lett volna wc-re menni (:

Inle 2

Az Inle tónál is majdnem úgy jártunk, mint Isztambulban, hogy sikerül az évnek abban a pár napjában menni, amikor nem lehet piacozni. Április közepén van ugyanis a water festival nevű esemény, ami ha jól tudom Buddha születésének napja (sajnos nem tudok rendesen utánagoogleozni). Ilyenkor az emberek a templomokba mennek és nem a piacra. Utolsó előtti napra sikerült Kathrint és egy francia lányt beszervezni, hogy közösen béreljünk hajót, amivel meg tudunk látogatni két piacot. Szerencsére az időjárás most kegyesebb volt velünk, és nem áztunk el. Az első piac egy kisebb, ide jó sokat kellett még az erdőben gyalogolnunk miután kikötöttünk a hajóval. (Nem találom a helyek nevét a térképen, ott helyben egy eléggé más térkép volt, azon egyértelműen rajta voltak ezek). Mindenfélét áruló standok a falu melletti tisztáson, természetesen részben a turistákra is felkészülve. Megpróbáltam rám sózni egy csont hajtűt 1000 forintnak megfelelő helyi pénzért, ami egyébként még érdekelt is volna, de nyilván nem ennyiért. Sikerült levideózni hogyan lehet bárddal csirkét és halat bontani. Ehhez annyit mondhatok, hogy a nagymamám meg anyukám nem így csinálja (; Igazából ez elképesztően gyorsan kész, és a fazon a bárddal egyszerűen darabokra csapkodta a csirkecombot és egyéb részeit. Most már értem miért mondta tesóm anno, hogy bár csirkét kért az étteremben, nem tudta volna megállapítani, hogy melyik részét kapta a tányérjára.

A másik, sokkal nagyobb piacra sajnos már kissé későn értünk oda, elég sok árus szedelőzködött addigra. Ellenben mutatja a piac nagyságát, hogy mikor kikötöttünk a hajóval, nem tudtunk közvetlenül a partra kiszállni, hanem két másik hajón keresztül sikerült csak kimászni.

Ezen a piacon sok, a hegyekből jövő lakos is árul, mindenféle zöldségeket és teát. Teát nagyon szívesen vettem volna, de zacskóban adják, és szinte biztos vagyok benne, hogy mire hazaérünk porrá törik a hátizsákban. Végül inkább csak pár nassolnivalót szereztünk be, közte egy fánktésztából készült hosszúkás valamit, amit egyébként mindenfelé kapni lehet. Itt cukorral szórják meg, de egy jó lekvárral valóban igazán remek lett volna. Legtöbben kicsi zöld paprikákat árulnak egyébként, nem akarom tudni mennyire csípős (: Van jó pár fura zöldség is, meg dinnye, rizs és magvak. Egy néninél vettünk mangót, ami igazán nagyon finomnak bizonyult. A legviccesebb persze a pálcikára felszúrt csirkefejek voltak, mint egy kaksosnyalóka, csak igazi kakasfejjel (o;

A hajósunk persze még szívesen vitt volna minket ebédelni, úszó kertet nézni meg ki tudja miféle kézművesekhez még, de mára ennél nem terveztünk több hajókázást.

A szálláson a szemközti házikóban egy rettentően szimpatikus holland pár lakott, velük fecsegtünk délután és némi tapasztalatot cseréltünk.

Utolsó nap délben kellett kicsekkolni, a busz meg csak délután fél 6-kor ment, úgyhogy nem siettük el a felkelést meg a reggelit. A holland és dán pár viszont a közelben lévő borászatot tervezte meglátogatni, úgyhogy végül velük tartottunk. A táskákat persze ott hagyhattuk és fizetni is ráért, amikor visszajöttünk. Idő is volt bőven, dán pár is Mandaly-be ment ugyanakkor, mint mi, szóval teljesen jó volt. Mivel esett az eső reggel, meglehetősen fülledt volt a levegő, nem volt a legkellemesebb túrázni. A városka szélén van először útjelző tábla a borászat felé, ami szerint 3 km-re van. Szerintem innét gyalogoltunk kb. kétszer 3 km-t, és már tényleg ott is voltunk (: Ez már kissé a dombon van, úgyhogy itt igen kellemes hűvös szél fújt. A tájékoztató szerint a borászat egy franciáé, és magyar tölgyhordókban tartják a bort (: Azt hiszem, összesen 10 féle boruk van, meglepetésemre volt egy vörös édes is... Egy bizonyos összegért végigkóstolhattunk volna az összeset, kivéve az igen szimpatikus chardonnay-t. Ebből ugyanis valamiért kb. 12000 forintnak megfelelő összegbe került egy üveggel. Végül aztán úgy döntöttünk, hogy veszünk egy üveggel és azt isszuk meg. A Rosé D'Inle nevű rozéra szavaztunk, ami egész jó választás volt. Nekem mondjuk annyira nem ízlett, de alapvetően nem volt rossz.

Visszafelé sajnos megint kegyetlen volt az időjárás, elkezdett esni az eső. Nekünk persze sem esernyőnk, sem esőkabátunk :/ Szerencsére a dán lány kölcsönadta az esernyőjét, úgyhogy csak félig áztunk. A legnagyobb szerencsénk viszont az volt, hogy elkerült minket egy olasz turistákat szállító kisbusz, amit sikerült leinteni, és visszavitt minket egészen Nyaungshwebe.

Visszaindulás előtt a házinéni még megmutatta nekem a szépséges topázait és ametisztjeit. Itt Burmában elég olcsón hozzá lehet jutni ilyesmihez, ha az ember ért hozzá. Én nem merek próbálkozni, mert nem nagyon tudnék megkülönböztetni egy szépen csiszolt üveget egy igazi kőtől.

Kocsival elvittek minket az útkereszteződésig, ahol felszállhattunk a buszunkra. Itt konkrétan egy órát ültünk a sámlikon, mire megjöttek a buszok. Szerencsére ez expressz busz, légkondival, helyjeggyel, így aztán nem kellett hárman ülni egy ülésben a fejünkön egy csirkeketreccel. Meglepően nagy hely volt a lábunknak a buszon, a székek is kényelmesek voltak, úgyhogy egészen reményteljesen vágtunk neki a 8 órás éjszakai buszozásnak. A légkondival kapcsolatban nem hazudtak, valóban használják, ha már van. Én mackóban és sálban gubbasztottam a székben, a helyiek meg törölközőbe burkolózva. Igaz később volt, hogy lekapcsolták, akkor meg nem győztem levetni a pulóvert, de azt hiszem jobb volt ez így, mintha végig 15 fokban utazunk. Nem értem egyébként, hogy erre mi szükség van, mert teljesen nyilvánvalóan minden utasnak rossz. A helyiek ellenben egészen viccesek így hidegben. Mindenkin van kabát, meg még talán sál is, de mindenki vietnámi papucsban jár. Láttunk valakin kesztyűt is, de ő is mezítláb volt. Igazság szerint itt mindenki vietnámi papucsot hord, beleértve ebbe az egyenruhás rendőrt és a rohamsisakos katonát is.

A busz szerencsére megállt útközben, úgyhogy ki tudtuk nyújtóztatni magunkat, meg ihattunk útközben, mert lehetett wc-re menni. A megállás a helyieknek is jót tett, nagyon nincsenek hozzászokva az utazáshoz, a mi buszunkon is többen hánytak. Nem mondom, borzasztó az út, rettentően ráz, node azért hányni... A másik dolog, ami itt hatványozottan feltűnt, az a krákogás és köpködés. Az utcán is mindenki csinálja, de itt valahogy úgy tűnt, mintha folyton ezt művelnék. Rém gusztustalan, nem hiszem, hogy ezt meg bírnám szokni. Elég rusnyák a városban is a kéttenyérnyi, bételtől vörös köpetek a járdán, de azt legalább csendben lehet csinálni.

A bételrágás egyébként itt nagyon nagy divat, engem mondjuk a vörös fogakkal a világból ki lehetne kergetni, undorítónak tartom. Ilyen kis levelekbe csomagolt rágnivalókat gyakorlatilag minden sarkon kapni lehet. A bételnek élénkítő hatása van, ezért rágják, de íze nem lehet valami jó. Egy helyi növény levelébe rakják a bételt, és tesznek mellé mindenféle ízesítőket, akár alkoholban áztatott dohányt vagy egyéb növényt, összetekerik, és ezt rágják. Ez egy egész kis csomag, amitől félig tele lesz szájuk, és az amúgy is nehezen érthető angolságuk teljesen érthetetlenbe vált. Aztán még én érzem magam hülyének, hogy háromszor visszakérdezek.

Kisebb érdekesség:

Az üdítő 285 ml-es, és egy 70 forintos üdítőre 50 forint betétdíjat számolnak fel. A sör 640 ml, ennek az üvege viszont nem visszaváltható.

Galambok és verebek itt is nagy számban vannak.

A köztéri szemetes gyakorlatilag ismeretlen fogalom.

Inle lake

A reptér induló oldala már egyáltalán nem volt olyan szép, mint a nemzetközi érkezés. A beszállókártyákat kézzel töltötték ki, nem névreszólóan. Minden utas kapott még ezen kívül egy, a célreptér kódjával ellátott matricát is a pólójára. A Hehoba repülõk zöldet, a Mandalaybe repülõk pedig kéket. Mert egyébként ez egy ilyen járat volt, hogy volt köztes állomás. A váróban összeismerkedtünk egy amerikai lánnyal, aki egy mandalayi magániskolában tanít angolt és most épp a Yangonban focista elefántcsontparti barátját látogatta meg. Multikulti ezerrel (: A repülõn kellemes szaunaszerû állapotok uralkodtak, úgyhogy mindenki a safety carddal legyezte magát. Én mondjuk a hányózacskót használtam erre a célra, mert a safety card már nagyon meg volt törve, és mivel szent elhatározásom volt, hogy ezt most ellopom, nem akartam még jobban tönkretenni.
A hehoi reptér egészen kicsi, az ember leszáll a géprõl és 10 métert gyalogol az épületig. Én még a repülõgép mellett a földön heverõ hátizsákomat is felvettem, de egyébként is kézikocsin tolták be az épületbe. Mivel a szállásunkról kértünk fuvart, nekünk csak be kellett ugrani a taxiba. A jobb oldalon közlekedõ jobbkormányos autók már így is elég furák voltak, most viszont sikerült megfigyelni még egy furcsaságot is. A Nyaungshwebe tartó egy órás úton végig próbáltam kitalálni milyen összefüggés van a haladási irányunk és az index használata között, de nem bírtam rájönni. Bizonyára az indexet az elõzés segítésére is használják, hiszen nem lehet rendesen kilátni, de amikor egy szerpentinen egyedül mentünk 500 métert jobbra indexelve, azt igazán nem tudom mivel magyarázni. A duda egyébként szintén legalább ilyen fontos, az út szélén gyalogolva a robogósok simán rádudálnak az emberre.
Kb. 10 perccel a cél elõtt lerobbant a taxink, hogy izgalmak is legyenek. Szerencsére könnyen orvosolható volt a probléma, mert csak a hûtõíz forrt fel, pontosabban el. Egy patak mellett vezetett az út, úgyhogy vizet is könnyen lehetett szerezni. Nem viccelek, a sofõr kb 8 liter vizet beleöntött a hûtõbe. Nem éreztem egyébként problémának ezt a kis közjátékot, itt ugyanis Yangonnal ellentétben elsõosztályú idõ van, nagyon kellemes szellõs nyári meleg.
A Queen Inn-ben szálltunk meg, ahol a házinéninél jobb vendéglátót szerintem kívánni sem lehetne. Az érkezéskor mangolassival fogadott minket, ami már nagyon pozitív volt. Ezután ott helyben leboltolta nekünk a másnapi hajótúrát és megtelefonálta a buszjegyet is, amivel majd el tudunk menni Mandalaybe. Ezután még vacsorát is fõzött nekünk, és még a konyhájába is beengedett, segítettem egy kicsit fõzni is (o; Mondjuk hiába néztem meg, hogy hogyan készül az étel, otthon szinte esélytelen lesz utángyártani, mert megint elõkerültek a számomra tökéletesen ismeretlen fûszernövények. Amig a vacsorakészítésre vártunk, kaptunk zöldteát és pirított szóját is.
Az egésznapos hajókázást az Inle tavon mindenki ajánlom, nagyon remek program. Végül szerencsénk volt, mert csatlakozott hozzánk egy idõsebb taiwani férfi és egy svájci leány is, így négyfelé oszlott a hajóbérlés díja. Itt hosszú, keskeny hajókkal közlekednek az emberek a tavon és a csatornákon. Ha túristákat visznek rajta, akkor tesznek bele 4-5 széket, de helyiekbõl beleférnek 15-en is, plusz még egy robogó (:
A hajóval falvakat és kézmûveseket látogattunk meg. Láttuk hogyan csinálnak fonalat lótuszból és hogyan szõnek selyem longyit. Voltunk ezüstmûveseknél és szivarsodróknál, valamint a templomok sem maradhattak ki a kínálatból. Természetesen mindenütt lehet vásárolni is a készített termékekbõl. Elvileg ez egy picit drágább, mint a piac, viszont cserébe az összes pénz ezeké az embereké lesz. Az útvonal legtávolabbi pontján felhajóztunk egy csatornán egy szentélyhez. Itt jó hosszan kellett gyalogolni felfelé egy árkádsor alatt és cserébe láthattunk jó sok romantikusan lepusztult sztúpát. Visszafelé megálltunk ebédelni, majd már csöpögõ esõben szépen beszálltunk a csónakba és visszaindultunk. És ez bizony nagy hibának viszonyult, mert kb. 30 percig hajtottunk a tavon zuhogó esõben, nyilván mindenféle esernyõ vagy esõkabát hiányában. Tesóm nagyon okosan még induláskor levette a pólóját, ami így a táskában szárazon vészelte át az utat, úgyhogy miután megálltunk egy monostornál 10 perc didergéssel egybekötött szárítkozás után legalább felül szárazat tudott magára venni. A taiwani bácsinak volt egy nejlonzacskószerû esõkabátja, kb olyan, mint amit a vízeséseknél osztogathatnak. Hülyén nézett ki, de gyakorlatilag teljesen megvédte az esõtõl, mi meg a svájci lánnyal úgy pislogtunk a tornácon, mint két ázott veréb. Az esõvel szél is jött, amitõl a vizes póló kifejezetten kellemetlen lett. Aggodalomra azonban nem volt ok, árusok itt is vannak, úgyhogy szert tettem egy remek szuvenírpólóra. Annyira nem szép, viszont száraz volt, a többi meg nem számít (; Talán több, mint egy órát vártunk arra több más túristával együtt, hogy elálljon az esõ, és folytathassuk az utat. A visszaút elég kellemes volt, a felhõk között átsütõ napsugarak szép látványt nyújtottak. A szállásra visszaérve a helyiek minket látva vigyorogva közölték, hogy ott egy csepp esõ sem esett (:

Ma (04.23.) biciklit béreltünk, hogy körbekarikázzuk a környéket. Igazság szerint sokra nem mentünk vele, egyrészt mert ma is menekülnünk kellett az esõ elõl, másrészt mert itt borzalmasak az utak, a bicók meg eléggé hagyományosak. Ha volt vesekövünk az biztosan lejött (: Harmadrészt meg én valamivel elcsaptam a gyomrom, és a zötykölés nem segített rajt. Mindenesetre úgy érzem magam, mintha csülökpörköltet ettem volna bundáskenyérrel. Szerencsére a házinéninek nõ a kertjében menta, úgyhogy kaptam mentateát is, de mit nem adnék egy kis Unicumért...
Ééééssss... van 9 db gekkó a bungalló tornácának plafonján (o;

Yangon

A thai Air Asia gépével és nagyon szép légikísérõivel érkeztünk a yangoni reptérre. Nem volt annyira sok elképzelésem az országról, annyit tudtam, hogy egy szegény ország katonai diktatúrával. Ehhez képest a reptér meglepõen modern és tiszta, igaz kb. akkora, mint Ferihegy 1. Az útlevélvizsgálaton is könnyen átjutottunk, egyáltalán nem akadékoskodtak. Hozzáteszem itt Ázsiában ki kell tölteni egy be- és kiutazáshoz szükséges papírt, amin ahányszor megadja az ember a nevét, annyiszor a foglalkozását is meg kell adni. El nem tudom képzelni, hogy ez miért annyira érdekes.
A hotel szerzett nekünk fuvart, és egy német sráccal együtt tettük meg az utat. A sofõr fura angolsággal faggatta a német srácot mindenfélérõl és Hitlert emlegetve adta elõ a törtélem órán Németroszágról tanultakat.
A forgalom, mint Ázsiában szokásosan, kaotikus. A burmaiak a jobb oldalon vezetnek, mint mi, ellenben az autók jelentõs része Japánból és Thaiföldrõl származik, tehát a kormány is a jobb oldalon van. Ugyanez igaz a buszokra is, amikrõl így az úttestre lehet leszállni. Ha az ember gyalogosan akar keresztül menni az úton, akkor bizony egyáltalán nem szabad arra várni, hogy az autók megálljanak. Azok csak és kizárólag akkor állnak meg, ha egyébként elütnének. Ha van még egy centi a cipõnk orra és a kerék között, akkor még elhajtanak elõttünk. Éjszaka pedig nem ritka a világítás nélkül közlekedõ autó sem, annak ellenére, hogy a közvilágítás is erõsen hiányos.
Az elsõ nap nagyon rossz benyomást tett, de azt hiszem csak azért, mert fáradtak voltunk. A második napon valahogy szebb és barátságosabb lett a város (: Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez egy büdös, koszos, lepukkant város. Az egész gyakorlatilag úgy néz ki, ahogy a britek 1948-ban itt hagyták. Az épületek többsége egészen bizonyosan még gyarmati idõkbõl származik, mára persze erõsen lerobbanva. Ugyanez igaz a járdára és utakra is. Fontos, hogy a lábunk elé nézzünk, különben hamar hasra eshetünk egy elbillent járdakõben. Esetleg ami rosszabb, beleléphetünk (eshetünk!) egy, a járda alatt futó csatornába, aminek el van törve a fedõköve. A britek nagyon sok katolikus templomot is hagytak itt, amik kivülrõl nagyon szépek és jó állapotúak, bemenni sajnos egyikbe sem tudtunk. Csak a belvárosban legalább 5 templom van. Vannak a városban mecsetek és egy zsinagóga is. Ezek száma persze sehol sincs a buddhista templomokhoz és pagodákhoz képest. Az elsõ útúnk nekünk is a Shwedagon Paya-hoz vezetett. Ezt a pagodát nem lehet eltéveszteni, már messzirõl csillog az arannyal bevont épület. A templomkomplexumba a külföldieknek külön bejárat van, ahol le is gombolnak az emberrõl 6000 kyat összegû "adományt". Belépni csak mezítláb lehet, és térdet takaró aljban. Mi beruháztunk 10$-t egy nagyon kedves idegenvezetõre, aki lelkesen mesélt nekünk a pagoda történetérõl és benne található szobrokról, harangról és szokásokról. Bevallom nem értettünk meg mindent, de azért igyekeztünk mindig bólogatni. Mi nem túl okosan koradélután voltunk ott, így ebben a melegben nem gyõztük kapkodni a lábunkat a tûzforró kövezeten. A többi túristát az idegenvezetõik délután viszik, másnak is ezt ajánljuk, hacsak nem nagyon edzett mezítlábazó. A pagoda este 10-ig nyitva van, és nyugodtan ki-be lehet közlekedhet a matricával, amit a ruhánkára ragasztanak.
A városban elég jól lehet gyalog közlekedni, de ha gyorsabb megoldásra vágyunk, akkor foghatunk taxit (piros rendszámosak), vagy oldalkocsis biciklit. Mi ezzel nem utaztunk, nem tudom milyen árban szállít. A taxi nem túl olcsó, de ez bizonyára a drága benzinárral magyarázható. A buszt nem ajánlom, nem lehet tudni melyik hová megy. A jegyszedõ mindig kikiabálja a megállóban az útvonalat, de ha nem értünk burmaiul, szerintem nem sok esélyünk van.
Remek szórakozás a piacozás itt. Amellett, hogy az utcán gyakorlatilag egymást érik a mindenfélét árusító standok, vannak a városban tisztességes piacok is. Ilyen pl. a Bogyoke Aung San Market, vagy a régi angol nevén Scott Market. Itt lehet elég sok túristát is látni, amint a szebbnél szebb jáde ékszerek és egyéb fából vagy kagylóból készült kézmûves termékek között válogatnak. Aki szeretne magának longyit venni, az itt kedvére válogathat, és kb. 10 perc alatt meg is varrathatja az egyik standnál. Egy egyszerû longyi 4-6000 kyat (nõi, a férfi 2-3000 kyat), de nekünk ajánlottak 28000 kyatért is. Ebben nem fogunk hülye túristának tûnni, mint ahogy Budapesten rögtön látszik valakin, aki matyó mintás hímzett blúzban feszít. Az emberek 90%-a ebben jár, így teljesen normális. A nõk gyakorlatilag minden elképzelhetõ színben és mintával, többnyire sûrû mintázattal, míg a férfiak leginkább apró kockásat hordanak, valami visszafogottabb színben. Ezt a hosszú szoknyaszerû darabot a nõk egyik oldalról a másikra hajtva és betûrve hordják, míg a férfiak két oldalról hajtják középre és csomózzák.
Enni mindenütt lehet, kb. 5 méterenként van valami árus, akinél valami ehetõt vehetünk. Sokan árulnak gyümölcsöt is, többnyire banánt, ananászt, guavát és mangosteent illetve egy általam ismeretlen harang alakú piros gyümölcsöt. Ennek az íze és állaga leginkább a nasi körtéhez hasonlít. Meglepõen sok almát lehet kapni, de minket ez nyilván nem nagyon hozott lázba. Amin viszont egészen elcsodálkoztam, hogy sok helyen lehetett szamócát kapni. Lehet persze venni rambutánt, papayát, narancsot is, valamint nagy mennyiségû zöld fûszert, amik közül bevallom, én egyet sem ismertem fel. A fõtt ételeket kis sámlikon ülve alacsony asztalkák mellett fogyaszthatjuk az út szélén. Mi nem ettünk ilyen helyen, és nem feltétlenül azért, mert féltünk, hogy betegek leszünk, hanem mert olyan dolgokat árultak, amiket én akkor sem ennék meg, ha magam készíteném. A legtöbb ilyen dolog valami máj kinézetû, vagy ruganyos disznóbõrõs hús volt. van jópár stand, ahol a legkülönfélébb belsõségbõl és disznóbõrbõl készült nyársra húzott falatkákat sütögethetünk magunknak olajban. Vettünk viszont az utcán lepényeket, amik valószínûleg valami palacsintatésztaszerû masszába kevert kukoricából készültek olajban kisütve. Volt ugyanez kukorica helyett apró rákokkal is. Ez kifejezetten finom volt, de igazából én el nem tudom képzelni hogy bírnak ilyen melegben ilyen sok olajban sült dolgot enni. Vacsorára tésztás levest (Shan state style) ettünk, kétszer is, mert nagyon finom volt, és fõleg olcsó. Természetesen minden csípõs, én egészen hõsiesnek érzem, hogy ennyi csípõs kaját befaltam eddig. Ha hazamegyek lesz nálam mindig egy üveg erõspista (;
A másik szokatlan dolog, amit az utcán látni, az a vezetékes telefon. Mivel itt nagyon kevés embernek van telefonja, ezért akinek van, az egyszerûen kiül vele az utcára és lehet nála olcsón telefonálni. A SIM-kártya nagyon drága, még nekünk is, az országon kívüli egyéb mibiltelefonok pedig nem mûködnek (:
A pénzváltás nem túl bonyolult, a forgalmasabb helyeken rendszeresen megszólítják az embert, hogy nem szeretne-e pénzt váltani. Mi eddig csak a hotelban váltottunk, itt minden gond nélkül elfogadták az 50 dolláros bankjegyet, igaz odahaza odafigyeltünk arra, hogy szép bankjegyeket kapjunk. Az utcán minél többet váltunk be, annál jobb árat kapunk. Érdemes legalább 2-300$-t, ekkora összegnél már érdemben lehet alkudni az árfolyamra. Minket legalábbis 100$-ral gyakorlatilag kiröhögtek. Ahhoz képest viszont, hogy elvileg milyen kényesek a dollárok minõségére, kyatból olyan gyalázatos minõségû bankjegyek vannak forgalomban, hogy olyat nálunk múzeumban látni csak. Kaptunk valahol vissza egy ilyen 100 kyatost, gondolkoztunk, és én aggódtam amikor kiadtam, de az árus minden probléma nélkül elfogadta. Az ember már alig meri ezeket megfogni, nehogy darabokra esennek. Eddig 50 kyatos (kb. 12-13 forint) volt a legkisebb címlet, amivel találkoztunk, szerintem a fémpénz egyáltalán nem létezik.
A hotelben itt is a WC és a mosdó közé a falra szerelt zuhannyal lehet zuhanyozni. Van a sarokban a WC mögött egy kis rácsos lefolyó, ott folyik el a víz, és a mosdó kivezetõ csöve is ide folyik - elõször a padlóra (: Legnagyobb örömömre van gekkó a szobában, de csak egy kicsike. Hallani nem lehet, csak idõnként lehet látni, ahogy szalad a falon (: Az ablakon láttunk kívülrõl egy nagyobbat is. Hjaigen, ablak. A szobának két ablaka van, abból az egyik elõtt 30 centire egy téglafal van, a másik pedig egy kb 5 méter széles rettentõen koszos sikátorra nyílik. Most már egyáltalán nem csodálkozom, hogy az ablakok tejüvegbõl vannak...
Holnap repülünk Hehoba, az Inle tóhoz. A tó kb 875 méterrel van a tenger felett, így remélhetõleg ott nem lesz konstans izzadás és 38°C.

(Az árakat néggyel osztva kb. megkapjuk a forintositott osszeget)

Isztambul képekkel

Jó sokára ugyan, de akkor most következzék pár kép az isztambuli kirándulásból:

A Kék mecset.

Ez volt az egyik ebéd, igen remek kebabok voltak, amit én itthon még nem ettem. Persze minden csípős, vagy legalábbis adnak hozzá paprikát, hogy azzá tedd (: Büszke is voltam magamra, hogy milyen jól megettem ezt, mert persze ez is csípett.

Az amúgy finom künefe, de erre már nem sok kapacitásunk maradt, mert nagyon tömény, és nagyon jól voltunk lakva már a kebabbal is. Ez amúgy nagyon vékony tészta, mint nálunk a levestészta, és sajttal van megtöltve. Ezzel a tállal együtt van megsütve, szirupban úszik és pisztáciával van megszórva a teteje.

Macskák. Mindenütt. (;

Mozgóárus, alant látható szendvicset árult és helyben grillezték a kis húsgombócokat. Az útikönyv eléggé eltanácsolt minket a mozgóárusnál való evéstől, de tesóm kétszer is evett és szerencsére semmi baja nem lett.

A fűszerbazárban nem voltunk ugye, mert nem maradt rá idő, de fűszerárus persze azért volt. Én végül nem hoztam semmilyen fűszert, csak a kendőket. Valahogy nem volt időm rákészülni erre az egész Törökország témára, úgyhogy a paprikák nem érdekeltek, a curry nem akkora kedvencem, hirtelen más meg nem került szem elé, ami érdekelt volna. Talán majd legközelebb, amikor nem csak két-három fűszeres stand lesz.

Ez itt kérem a kumpir. Egy kollegámat kértem meg, hogy kérdezzen meg egy török ismerősét, mit ajánl Isztambulban. No hát az egyik ez volt, ami szerinte inkább valóban isztambuli specialitás, mint török. Ez egy nagy krumpli, amit megpirítanak faszénen, kettévágják, és a belsejét sóval, vajjal és reszelt sajttal összekeverik. Innét pedig a kínálat erejéig a vásárló válogatja össze, hogy mit kér még bele. Nekem volt benne oliva, kukorica, majonézes saláta meg valami fura szószok. Azok nem voltak túl jók és nem is akartam kérni, csak azért mutattam rá, hogy megkérdezzem micsoda, de az eladó rögtön rá is kanalazta (; A kumpirral meg fogok próbálkozni otthon is, sőt már vendégeket is hívtam rá, remélem nem fog kudarcba fulladni (;

Isztambul második

09.09.
Szerettünk volna az Ayasofyaban indítani, de mikor odaértünk épp betereltek egy túristacsoportot majd kitették a papirost, hogy 13 óráig zárva van. Két másik lehetőségünk maradt, az egyik a Kék Mecset, a másik pedig a ciszternák. A kék mecset nem jöhetett szóba mert tesóm sem volt illendően öltözve, rólam nem is beszélve. A ciszternák viszont valóban ott van szemben, egészen gyorsan is ment a sor, így oda vettük be magunkat. Azt hittem valamiért, hogy ez sokkal mélyebben van, de pár lépcsőn le is lehet jutni. Egészen bámulatos építmény a sok karcsú oszloppal és téglaberakásos boltívvel. Van benne útvonal építve a túristáknak, mert kb. térdig érő víz van most is benne. Meglepetésemre halak is úszkáltak a vízben, elég sok és elég nagyok is. El sem tudom igazából képzelni, hogy milyen lehetett, amikor ez tele volt vízzel. Képzeljünk el egy 70x140 méteres teret, amiben 9 m magas oszlopok tartják a boltozatot, számszerint 336. Az oszlopok márványból vannak, van amelyik egy, van amelyik két darabból van. A legtöbb oszlop korintoszi és dór stílusú. Van egy fura, faragott dudoros is, amit szerencse reményében lehet fogdosni. Két oszlop alapját medúza fejről mintázott kőtömb alkotja. Az egyik ilyen kő fejest van, a másik pedig oldalt, valószínűleg semmi különösebb oka nincs annak, hogy nem rendesen állnak. A ciszternát egyébként Jusztinanusz császár (527-565) építtette.
Ezután megpróbáltuk megkeresni a Gülhane parkban a pénzverdét, de nem találtuk meg (; Arra tippelünk egyébként, hogy ma valami ünnepnap van, mert nagyon sok bolt zárva van. Így aztán fogtuk magunkat és lesétáltunk a kikötőbe, majd befizettünk egy Boszporusz-túrára. Ez annyit tesz, hogy az ember szépen felhajózik egészen Anadolu Kavagi-ig közben kikötve mindkét oldalon pár helyen. Így jelentem elmondhatom, hogy jártam Ázsiában is (; A végállomáson nem volt túlságosan sok időnk, persze ott is kacatárusok és éttermek sokasága fogadott. Egyik helyen ettünk egy remek sültmakrélás szendvicset. A szakács olyan gyorsan tesóm kezébe nyomott két tintahalkarikát valami fokhagymás-joghurtos mázzal, hogy csak néztünk, de meg kell hagyni nagyon finom volt. Odafelé egyébként majd megfagytam amikor nem sütött a nap, nagyon szeles volt a hajón. Visszafelé eléggé sikerült elaludni (; de leszálltunk eggyel előbb és sétáltunk kicsit, meg vettünk valami olajban sült karikát ami mézzel lehetett átitatva, vagy én nem tudom, de iszonyat tömény volt. Ilyesmit meg szezámmagos karikát szinte mindenütt lehet kapni, a parton meg osztrigák vannak citrommal és ott helyben be lehet szippantani. Mondjuk ezt egyenesen gusztustalannak tartom, ehhez nem vagyok eléggé ínyenc (; Nomeg van ugyan egy harmad hepatitis oltásom, de ennyivel nem merném ezt bepróbálni (;
Érdekes egyébként, hogy vízből csak egyféle van, mégpedig szerencsére buborékmentes. Árulják amúgy mindenütt, és teljesen vállalható áron, de a legolcsóbb persze így is egy sima boltban.

Isztambul első

Azt hittem nem sikerül postolni, de egy egészen banális megoldás kínálkozott: a blogspot.com le van ugyan tiltva a blogger.com viszont nincs (o; Képek egyelőre nem lesznek, körülményes az átméretezésük...

Igen, ismét utazok (; Voltam egyébként otthon is, nem szeretném, ha valaki azt hinné, hogy folyton nyaralok csak. Idén viszont tesómmal hirtelen felindultságból két útra is beneveztünk, úgyhogy most Isztambulban vagyunk.
Az ideúton kapásból összeszedtünk egy órás késést, meg örömmel tapasztaltuk a reptéren, hogy 15 € vízumot kell fizetnünk, Persze az is szokatlan, hogy rendesen kell az útlevél, ellenőrzik meg pecsételnek bele. Én még nem repültem az Unión kívülre.
A szállás rendben van, egy három fős szobát kaptunk végülis, legalábbis az egyik ágy eléggé kétszemélyesnek tűnik. Miután elfoglaltuk a szobát, jártunk egyet a városban. Fél órán belül leszólított minket egy fazon, aki nejlonszatyorból akart nekünk parfümöt eladni 10 €-ért. Hozzáteszem azok kb. 60 €-os parfümök, legalábbis az eredetiek. A második fél órában pedig összeismerkedtünk Hasannal, aki állítása szerint a helyi Big Brotherben szerepelt, és összejött egy magyar származású lánnyal, aki jól lelépett tőle. Ennek ellenére azért minket kedvel, és ha bármiféle információra szükségünk van, csak szóljunk neki, ő mindent tud és elintéz. Kúl... már kapcsolatunk is van helyi alvilággal (; Nem lehet egyébként szinte sehol megállni, sem bolt sem étterem előtt, mert rögtön ott terem valaki, aki megpróbál eladni valamit vagy beinvitálni. Szerencsére sikerült hamar megtanulni ignorálni az ilyeneket (:
A közlekedés borzasztó itt is, gyalogosként nagyon oda kell figyelni. Először nem találtunk ATM-et, majd rájöttünk, hogy kb. 10 méterenként van egy (;, nem váltottunk ugyanis otthon pénzt.
A városban tök sok macska van, én még így másfél nap után is örülök nekik, tesóm szerint ezt abba kéne hagynom (; Szerencsére tényleg mindenütt árulnak sálat és kendőt, úgyhogy majd kedvemre válogathatok. Ezen kívül mindenhol van ékszer, szőnyeg és bőrárú meg persze valami etetőhely. Hja és remek szépséges lámpásokat árulnak, egy olyat szívesen vennék, de attól tartok drága lesz, majd meglátjuk...
Az utikönyvet lapozva szembesültünk a helyzettel, hogy temérdek látnivaló van, úgyhogy nemhogy unatkozni nem fogunk, szerintem egyáltalán nem is lesz időnk mindent megnézni. Első napra bevettük magunkat a Topkapi szerájba meg az archeológiai múzeumba. Ez igazából egész napot kitöltő szórakozás volt, még ha el is tekintünk attól, hogy délelőtt rögtön eltévedtünk és így elvesztegettünk egy órát (; A szeráj nem olcsóság (20 líra ~ 3000 forint), pláne hogy jórésze be is volt zárva, meg a hárembe még külön belépő volt. A bejáratnál fémdetektoros kapun kell átmenni meg átvilágítják a táskákat. Be is tojtam kicsit, mert nálam volt bicska, de aztán mivel csak övtáska volt azt nem tettük be az átvilágítóba, hanem úgy a kapu mellé, hova az övet meg hasonlókat kell tenni.Természetesen nagyon szép, tele sok-sok túristával. A kincseskamrára mindenki kíváncsi volt, úgyhogy ott bazi nagy sor volt, mi meg nagyon kelet-európaiasan véletlenül a sor elejére álltunk (; Gyönyörűek voltak a kiállított ékszerek és temérdek ékkővel díszített egyéb használati tárgyak is, meg maguk a helyiségek is nagyon szépen, gazdagon diszítettek. A múzeumban csuda dolgok voltak azért, láttunk egyiptomi múmiát és sok-sok szarkofágot, egészen a római korig. Voltak pl. állatalakok/csempék az istari kapuról is és mindenféle más babiloni szobrok. Persze volt sok kisebb használati tárgy és agyagtáblák. Igazán sok görög szobor volt, illetve volt olyan rész amit nem néztünk már meg mindkettőnknek fájt a lába (;
Végül lementünk a kikötőbe, mert szeretnénk majd hajózni is, de most csak körülnéztünk meg átsétáltunk a Galata-hídon, ami az Aranyszarv-öböl felett ível át. Itt van halpiac is közvetlenül a parton meg persze étterem is. Ide azt hiszem majd még visszajövünk, mert nagyon jól nézett ki. Aztán ha már itt voltunk felmásztunk a Galata toronyba, amiből elsőosztályú kilátás nyílik a városra. Ebben a városrészben nem valami szépek az utcák egyébként, elég lepukkantak a házakkal együtt. Igaz fentről lehetett látni, hogy milyen sok háznak van a tetején terasz, azt nagyon irigyeltem, remekül lehet ilyenkor ott grillezni vagy partizni szerintem. Visszafelé villamossal jöttünk, mert elég volt már a gyaloglásból, csak előtte még sikerült betévedni egy olyan utcába, hogy odahaza futva menekültem volna (; Valahogy itt külföldön érdekesnek találom az ilyeneket, és nem ijesztőnek (;
Enni persze mindenütt lehet itt, tegnap sikerült is egy Adana kebabot enni, ami birkahúsból van, és az nagyon ízlett. Azt az utcán álló asztalokon ettük és műanyag sámlin ültünk, úgyhogy egész autentikus volt. Én ma csirke shish-t ettem, ez is egészen rendben volt. Ehhez viszont poharas vízt kaptunk, olyan volt, mint egy joghurtospohár, lehúzható fóliával (o; Vettünk kíváncsiságból a boltban két csokit, abból az egyik Delirium névre hallgatott, én meg be is dőltem a marketingnek. Ez konkrétan rossz volt. Csokival bevont valami fehér pillecukor szerű izé, benne meg morzsaszerű csokis valami. Többet nem veszünk (; Az utcán mindenütt árulnak, illetve frissen facsarják a narancs és gránátalma levet. Lehet venni dinnyét is, nyilván ezt nem kíséreljük meg (: Láttunk még magárusokat (dió, mandula, pisztácia, mogyoró), no és persze itt is árulják a grillezett kukoricát mint Tiranában.
Sikerült ramadán idején jönnünk, bár ez nem annyira látszott a tömegen, de tény, hogy napnyugta után egészen sok helyi volt a Kék Mecset környékén. A másik, ami nekem konkrétan zavaró, azok a müezzinek. Iszonyat mennyiségű mecset van, és természetesen mindegyikből szól valami. Így sztereoban nem az igazi. A Topkapiban is volt pár helyiség, ahol koránt feolvasás szólt, és ott is valaki ült és tényleg élőben mondta, nem felvétel volt, de ott nem zavart.
Azt hiszem ez a hét nem lesz olyan olcsó, mint a Montenegró/Tirana, és nem azért mert drága megélni, hanem mert egy vagyont f
ogunk belépőkre kifizetni. Itt viszont legalább van mit nézni, sőt, még túl sok is van.

Budva

Sikerült épségben kijutnunk Tiranából, nem volt kifejezetten egyszerű mutatvány. Borzasztóan vezetnek, és van egy darabka autópálya, de felfestés nincs rajta, meg lehet fordulni, hajtanak a leállósávban... Az albán rádió viszont jó, tök jó zenéket játszanak és keveset beszélnek valamint a vétel is teljesen jó. A tv-ben néztük a helyi zene adót is, ott csak helyi popzenét játszanak, de az is teljesen rendben van. Nomeg a másik, hogy Tiranában legalábbis mindenki tök elegáns, az idősebbek is szépen fel vannak öltözve, másrészt a lányok nagyon szépek és csinosak (o;
A határon lehúztak minket 15€-val, valami biztosítás okán. Persze felmerül a kérdés, hogy amikor először léptünk be az országba, akkor vajon ez miért nem kellett... Az út mindenesetre ennél a határátkelőnél sokkal-sokkal jobb volt. Átérve a montenegrói oldalra viszont meglepően sok szamár volt az út szélén :) Volt, ahol sunyin az út szélén hűsöltek az árnyékban.
A szállást viszonylag hamar megtaláltuk, bár elsőre nem sikerült eltalálni, hogy hol kell bekanyarodni, úgyhogy tettünk kisebb kitérőt. A recepciós lány borzasztó rendes, a szoba szép, a reggeli is remek volt. Igaz akadt valami probléma a foglalásnál, úgyhogy két éjszaka után elköltözünk egy másik szobába.
Budva alapvetően csalódást okozott, hogy őszinte legyek. Egyrészt rettentően turistás, rosszabb mint a Balaton, gyakorlatilag nem fértünk oda a strandra, másrészt a tenger is olyan hideg volt, hogy én csak derékig mentem bele.
Szerencsére aztán ma kicsit túráztunk, elmentünk Kotorba, persze itt is ugyanaz, alig találtunk parkolóhelyet. Itt nem igen van strand a városban, bár egy helyen sekély volt a víz, úgyhogy én bele is másztam (; Megnéztük a nagyon szép óvárost. Nagyon hangulatos a szűk kis utcákkal és fazsalus ablakokkal. Ettünk egy kis hentesnél burgert (; 1€-ért akkora húspogácsát adtak egy zsömlével, hogy csak na. Nagyon finom volt, olvastam is egyébként valami blogon, hogy itt jól csinálják. Meg itt délen persze már mindenütt nő a füge, majd azt is szeretnék venni, csak nem itt, mert gondolom elég drága. Idefelé jövet láttam Podgorica környékén kiakasztva fűzéreket, majd ott bepróbáljuk.
A délutánt amúgy a Jaz strandon töltöttük, itt rögtön szereztünk 2 nyugágyat asztalkával és napernyővel 5€-ért, meg találkoztunk magyarokkal is, ill itt beszéltünk is velük (: A tenger itt is cudar hideg volt, nem is értem hogy bírtak annyian pancsolni benne. Persze sikerült a napon elaludni, meg Kotorban rám sült a top meg a rövidnadrág is... mindegy, talán lesz még idő korrigálni (o;

Tirana

Így 2 nap után mindenkinek bátran ajánlom Tiranát, igazán remek város.A klasszikus értelemben vett látnivaló valóban elég kevés van. A nagyobb épületek mind szocreálosak és sok helyen kissé elhanyagoltak, mint ahogy ez pár helyen nálunk is megvan még. Anno építettek ugyan szökőkutat meg virágágyást, de mára a szökőkút száraz, az ágyásban meg elvadult büdöskék nyújtóznak. Megnéztük a régészeti és nemzeti múzeumokat, de sajnos nagyon kevés helyen van bármi is angolul kiírva, így aztán tényleg csak megcsodáltuk az ókori kerámiákat és egyebeket, de fogalmunk nem sok volt arról, hogy mit látunk. Azt hiszem nem lett volna túl nagy veszteség, ha ezeket kihagyjuk.A piac viszont nagyon remek, nagyon olcsón lehet mindenféle szépséges növényt venni. Az utcán is nagyon sok helyen van árus, meg kisebb zöldséges stand, ezek persze kicsit drágábbak, mint a piac.

Árulnak egyébként minden sarkon cigarettát, öngyújtót, csokit, ropit és még kitudja miminden van az ilyen árusoknál. Hétfőn este bevásároltunk keddre reggelit a piacon. Vettünk szőlőt, juhsajtot, kenyeret meg olivát. Az olivaárus néni nagyon kedves volt, külföldiül ugyan nem beszélt, de erőszakoskodott, hogy kóstoljam meg a bogyókat. Nálunk ránézésre eléggé egyformákat lehet kapni, van zöld meg fekete. Na most itt nyilván mindenfélék voltak, vagy 10 fajta. Hát én megkóstoltam egy zöldet meg a feketét, aztán ezt vettük végül (; Persze baromi olcsón, kb 600 forint kilója.

Árulnak zacskóban szárított növényeket, de mivel nem tudom róluk, hogy micsoda, és gyakorlatilag senki nem beszél külföldiül, hát nem is nagyon merek venni semmi ilyet. Árulnak viszont műanyag palackban málnaszörp színű valamit, azt ma megtudtuk, hogy borecet. Azt hiszem ilyet majd fogok beszerezni. Ami viszont némi csodálkozásra adott nálam okot, hogy mindenütt lehet ugyan kapni padlizsánt, de szerintem nálunk odahaza a kertben szebbek teremnek. A paradicsomok is furák, elég zöldek, nem tudom az ízük milyen lehet.
Kipróbáltuk ma délután a bureket is. Találomra vettük, úgyhogy túrósat kaptunk. Persze a bácsi itt sem beszélt angolul, úgyhogy sosem tudtuk volna szerintem kideríteni, hogy milyen is (; Nekem a leveles tészta nem túl nagy favoritom, de azért finom volt. Kipróbáltuk még tegnap a helyi McDonalds klón kínálatát, ami meglepően jó volt. Egyrészt nagyon tetszett, hogy nem buszülés zsömlét adtak, hanem rendes, még kissé barnának is tűnőt, meg rendesen volt zöldség benne.Ma este voltunk étteremben is, egyrészt mert kellett valamit enni, másrészt viszont mert úgy tűnik sikerült kicsit sok készpénzt felvenni, és nem akarjuk visszaváltani, szóval gondoltuk eszünk kicsit drágábban. Namost a nagy költekezésben kiadtunk ketten 5400 forintnyi leket, és ebben volt 2 raki (helyi pálinkaféleség), egy gyümölcssaláta, egy olivás saláta, leves és két főétel meg egy sör és egy üdítő.A leves elvileg valami borsós krémleves volt (Supe me bizele) csirkemellel. A saláta elég egyszerű volt, olivabogyók hagymával és naranccsal. A főételnek tesóm valami darálthúsos rudacskákat evett, az igazából egy nem túl nagy adag volt, de persze finoman volt fűszerezve. Én először bárányt akartam enni, de az nem volt úgyhogy találomra választottam gyorsan az étlapról, így sikerült egy borjús fogást enni (Fergesë me vishi vici). Alapvetően nem szeretem a marhát, de ennek nem volt olyan íze, mégis remélem, hogy nem volt igazi borjú, mert azt nagyon sajnálnám. Mindenesetre nagyon finom volt, igaz nem egy könnyű fogás. Először meg is voltam győződve róla, hogy még velőt is eszek, de utóbb utánanéztem, sajttal készül, azok voltak a fehér darabkák (; Nekem vigyázni kellett, hogy mit rendelek, mert ott is megesznek mindenféle belsőséget, és nem szerettem volna, ha egy darab szív vagy ilyesmi pislog a tányéromban.

-> Tirana

Ha már itt ez a blog kihasználom, hogy ide blogolom a nyaralást. Nem kifejezetten passzol a profilba, de nincs kedvem mindenkinek emailt írogatni (; No meg aztán persze a helyi konyhát kiemelt fontossággal kezeljük, úgyhogy lesznek idevágó részek is.

Jelentem azt hiszem most már télleg elmegyek bárhova kocsival (; Én ugyan többet vezettem, de valahogy tesómnak jutottak a leggyalázatosabb szakaszok. Meg ahhoz képest, hogy pénteken még éjszakáztam, nem is fáradtam el.
Idehaza az autópálya gyakorlatilag üres volt, ott sikerült remek időt futni, ellenben a szerb határon sikerült azért némi időt eltölteni, de kifelé alapvetően gond nélkül mentünk. A gigászi sort látva örültünk, hogy mi nem befelé szeretnénk átlépni a határt.
A szerb oldalon elvileg van autópálya, gyakorlatilag egy széles, keskeny leállósávos út van, amin nem lehet túlságosan hajtani, mert a pálya másik felét most építik, valamint néhol elég foltos az úttest. Volt viszont egy érdekesség, mégpedig az, hogy aki lassan ment, az a leállósávon ment és így elég könnyen ki lehetett előzni, illetve a szemben jövők is lehúzódtak. Így sikerült a felezővonalat közletve teherautót előzni miközben szembe is jöttek (; Elég kamikaze fíling, de mindenféle dudálás vagy villogtatás nélkül lehúzódnak, úgyhogy alapvetően tök jó. Szerbiában egyébként nagyon korrektül ki van táblázva minden, gyakorlatilag tudtunk menni a táblák után városban is. A táj nem igazán különös, ott lehet látni legelésző teheneket szerencsére, meg van egy csomó befejezetlen, de legalábbis bepucolatlan nagy ház lehetőleg minél nagyobb kovácsoltvas kapuval. Ezenkívül, főleg a határhoz közelebb mindenütt dinnyét árulnak, bazinagy sárgákat is többek között, meg sok-sok paprikát. Láttunk egy esküvői menetet is, dudálni ott is szokás (; Viszont a párt szállító, ill. más "főbb" autókon volt az ablaktörlőkön, a szélvédő alján egy pléd is, de a többi kísérő autón is legalább egy kisebb törölköző volt csiptetve az ablaktörlőhöz. Elég idiótán nézett azért ki a puccos kocsi gyönyörű csokorral meg rajta egy barna mackópléddel (;
Haladni sajnos nem lehetett annyira jól, mint ahogy gondoltuk, mert a hegyi szakaszokon nem nagyon lehet hajtani, főleg, hogy volt olyan rész, ahol galandféreg formájú volt az útpálya és persze emelkedett.
A szerb-montenegrói határ vicces, van néhány konténer az út szélén, és ahol épp nincs alagút meg meredély az út mellett ott picit kiszélesedik és az úton vizsgálják a papírokat (; Majd eztán hajt az ember egy jó darabot, és akkor jön a montenegrói útlevélvizsgálat, úgyanígy konténerekből épült átkelővel és venni kell 10 eur-ért valami "ecotax" matricát. Amennyit egyelőre Montenegróból láttunk az csudaszép volt, gyönyörűséges hegyekkel. Hajtani persze ennek köszönhetően itt sem lehet, mert vagy előzni tilos van, vagy lehet, de nem lát az ember semmit és/vagy úgyis jönnek szembe (o; Mondjuk én elég töketlen vagyok, ami az ilyen villámelőzéseket illeti, de párszor előztek meg úgy, hogy ha valaki szembejön tutira összemennek, csak szerencsére nem jött. Én nem tudom azok honnét tudták, hogy nem jön majd semmi... Utak itt is teljesen korrektek, táblázás is, de hát nemrég még Szerbiához tartozott, szóval nem igazán tér el.
A móka Podgorica után kezdődött. Egyrészt innét a határhoz valami suttyó út vezetett, ami tele volt gödrökkel, keskeny volt, szembe jött egy kamion is. Igazából nem gondoltam, hogy elférünk, de szerencsére sikerült (; Innét gyakorlatilag nem volt kitáblázva, de mivel csak egy felé lehetett menni, túl sok tévesztési lehetőség nem volt. Namost a montenegrói-albán határon sikerült 1,5 órát eltöltenünk. Megnéztem közben a shkodrai tavat, mert arra remek kilátás nyílik. Megcsodáltam egy csudaszép, a köves talajon viruló kakukkfű bokrot meg pár gránátalmafát. Teljesen lelkes voltam, hogy micsoda dolgok vannak itt, amire az ember otthon vágyik. Tele van a terep fügebokrokkal is, meg pár kertben láttam banánfát is (; Nos miután átértünk a határon olyan út fogadott, amin rettegve hajtottunk kb 20km/h-val, nehogy kitörjön a kocsi kereke. Útjelző tábla sehol, a települések nevei nem stimmeltek a térképen lévőkkel, de még csak nem is hasonlítottak. Teheneket meg birkákat kellett kerülgetni az úton ezenkívül mindenféle gyalogost, kivilágítatlan biciklist, motorost, amit csak akarsz. No meg persze mindenki Mercedest vezet (o; Na szerencsére amúgy a végső elkeseredés határán akadt útjelző tábla és megjavult az út is, sőt, nem hogy megjavult, hanem egyenesen teljesen kifogástalanul sima lett. Táblák mondjuk továbbra sem lettek igazából, Tirana mindenhol ki volt táblázva, és kb. ennyi. Benzinkútból temérdek van, kb. 2 km-enként jön egy. Ezen kívül a házak egész furák. Vidéken csak és kizárólag gyönyörűen frissen festett színes, legalább 2, de inkább 3 emeletes családi házak. Igaz kicsit furán, elszórva voltak a susnyásban. Az össze út menti étterem gyönyörűen kivilágítva, vadiúj szép épület, csak tátottam a számat.
Azt gondoltuk tök jó is lesz végül, hogy Tiranába későeste érkezünk, talán nem lesz forgalom, és akkor könnyebben közlekedünk. Namost forgalom volt, tele az utca emberekkel, még 11-kor is. Megmondom őszintén nem tudom hogy találtuk meg a belvárost, csak mentünk érzésre, illetve egyszercsak rajta lett az utcanév a kinyomtatott térképen, ami nálunk volt. Mondjuk meg kellett kérdeznem egy srácot, hogy hogy találjuk meg a hostelt, de végül az is meglett, sőt egyenesen teremgarázsban parkolunk. A másik meg, hogy az egyirányú utcában egy percen belül 3-an is szembejöttek (;