A thai Air Asia gépével és nagyon szép légikísérõivel érkeztünk a yangoni reptérre. Nem volt annyira sok elképzelésem az országról, annyit tudtam, hogy egy szegény ország katonai diktatúrával. Ehhez képest a reptér meglepõen modern és tiszta, igaz kb. akkora, mint Ferihegy 1. Az útlevélvizsgálaton is könnyen átjutottunk, egyáltalán nem akadékoskodtak. Hozzáteszem itt Ázsiában ki kell tölteni egy be- és kiutazáshoz szükséges papírt, amin ahányszor megadja az ember a nevét, annyiszor a foglalkozását is meg kell adni. El nem tudom képzelni, hogy ez miért annyira érdekes.
A hotel szerzett nekünk fuvart, és egy német sráccal együtt tettük meg az utat. A sofõr fura angolsággal faggatta a német srácot mindenfélérõl és Hitlert emlegetve adta elõ a törtélem órán Németroszágról tanultakat.
A forgalom, mint Ázsiában szokásosan, kaotikus. A burmaiak a jobb oldalon vezetnek, mint mi, ellenben az autók jelentõs része Japánból és Thaiföldrõl származik, tehát a kormány is a jobb oldalon van. Ugyanez igaz a buszokra is, amikrõl így az úttestre lehet leszállni. Ha az ember gyalogosan akar keresztül menni az úton, akkor bizony egyáltalán nem szabad arra várni, hogy az autók megálljanak. Azok csak és kizárólag akkor állnak meg, ha egyébként elütnének. Ha van még egy centi a cipõnk orra és a kerék között, akkor még elhajtanak elõttünk. Éjszaka pedig nem ritka a világítás nélkül közlekedõ autó sem, annak ellenére, hogy a közvilágítás is erõsen hiányos.
Az elsõ nap nagyon rossz benyomást tett, de azt hiszem csak azért, mert fáradtak voltunk. A második napon valahogy szebb és barátságosabb lett a város (: Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez egy büdös, koszos, lepukkant város. Az egész gyakorlatilag úgy néz ki, ahogy a britek 1948-ban itt hagyták. Az épületek többsége egészen bizonyosan még gyarmati idõkbõl származik, mára persze erõsen lerobbanva. Ugyanez igaz a járdára és utakra is. Fontos, hogy a lábunk elé nézzünk, különben hamar hasra eshetünk egy elbillent járdakõben. Esetleg ami rosszabb, beleléphetünk (eshetünk!) egy, a járda alatt futó csatornába, aminek el van törve a fedõköve. A britek nagyon sok katolikus templomot is hagytak itt, amik kivülrõl nagyon szépek és jó állapotúak, bemenni sajnos egyikbe sem tudtunk. Csak a belvárosban legalább 5 templom van. Vannak a városban mecsetek és egy zsinagóga is. Ezek száma persze sehol sincs a buddhista templomokhoz és pagodákhoz képest. Az elsõ útúnk nekünk is a Shwedagon Paya-hoz vezetett. Ezt a pagodát nem lehet eltéveszteni, már messzirõl csillog az arannyal bevont épület. A templomkomplexumba a külföldieknek külön bejárat van, ahol le is gombolnak az emberrõl 6000 kyat összegû "adományt". Belépni csak mezítláb lehet, és térdet takaró aljban. Mi beruháztunk 10$-t egy nagyon kedves idegenvezetõre, aki lelkesen mesélt nekünk a pagoda történetérõl és benne található szobrokról, harangról és szokásokról. Bevallom nem értettünk meg mindent, de azért igyekeztünk mindig bólogatni. Mi nem túl okosan koradélután voltunk ott, így ebben a melegben nem gyõztük kapkodni a lábunkat a tûzforró kövezeten. A többi túristát az idegenvezetõik délután viszik, másnak is ezt ajánljuk, hacsak nem nagyon edzett mezítlábazó. A pagoda este 10-ig nyitva van, és nyugodtan ki-be lehet közlekedhet a matricával, amit a ruhánkára ragasztanak.
A városban elég jól lehet gyalog közlekedni, de ha gyorsabb megoldásra vágyunk, akkor foghatunk taxit (piros rendszámosak), vagy oldalkocsis biciklit. Mi ezzel nem utaztunk, nem tudom milyen árban szállít. A taxi nem túl olcsó, de ez bizonyára a drága benzinárral magyarázható. A buszt nem ajánlom, nem lehet tudni melyik hová megy. A jegyszedõ mindig kikiabálja a megállóban az útvonalat, de ha nem értünk burmaiul, szerintem nem sok esélyünk van.
Remek szórakozás a piacozás itt. Amellett, hogy az utcán gyakorlatilag egymást érik a mindenfélét árusító standok, vannak a városban tisztességes piacok is. Ilyen pl. a Bogyoke Aung San Market, vagy a régi angol nevén Scott Market. Itt lehet elég sok túristát is látni, amint a szebbnél szebb jáde ékszerek és egyéb fából vagy kagylóból készült kézmûves termékek között válogatnak. Aki szeretne magának longyit venni, az itt kedvére válogathat, és kb. 10 perc alatt meg is varrathatja az egyik standnál. Egy egyszerû longyi 4-6000 kyat (nõi, a férfi 2-3000 kyat), de nekünk ajánlottak 28000 kyatért is. Ebben nem fogunk hülye túristának tûnni, mint ahogy Budapesten rögtön látszik valakin, aki matyó mintás hímzett blúzban feszít. Az emberek 90%-a ebben jár, így teljesen normális. A nõk gyakorlatilag minden elképzelhetõ színben és mintával, többnyire sûrû mintázattal, míg a férfiak leginkább apró kockásat hordanak, valami visszafogottabb színben. Ezt a hosszú szoknyaszerû darabot a nõk egyik oldalról a másikra hajtva és betûrve hordják, míg a férfiak két oldalról hajtják középre és csomózzák.
Enni mindenütt lehet, kb. 5 méterenként van valami árus, akinél valami ehetõt vehetünk. Sokan árulnak gyümölcsöt is, többnyire banánt, ananászt, guavát és mangosteent illetve egy általam ismeretlen harang alakú piros gyümölcsöt. Ennek az íze és állaga leginkább a nasi körtéhez hasonlít. Meglepõen sok almát lehet kapni, de minket ez nyilván nem nagyon hozott lázba. Amin viszont egészen elcsodálkoztam, hogy sok helyen lehetett szamócát kapni. Lehet persze venni rambutánt, papayát, narancsot is, valamint nagy mennyiségû zöld fûszert, amik közül bevallom, én egyet sem ismertem fel. A fõtt ételeket kis sámlikon ülve alacsony asztalkák mellett fogyaszthatjuk az út szélén. Mi nem ettünk ilyen helyen, és nem feltétlenül azért, mert féltünk, hogy betegek leszünk, hanem mert olyan dolgokat árultak, amiket én akkor sem ennék meg, ha magam készíteném. A legtöbb ilyen dolog valami máj kinézetû, vagy ruganyos disznóbõrõs hús volt. van jópár stand, ahol a legkülönfélébb belsõségbõl és disznóbõrbõl készült nyársra húzott falatkákat sütögethetünk magunknak olajban. Vettünk viszont az utcán lepényeket, amik valószínûleg valami palacsintatésztaszerû masszába kevert kukoricából készültek olajban kisütve. Volt ugyanez kukorica helyett apró rákokkal is. Ez kifejezetten finom volt, de igazából én el nem tudom képzelni hogy bírnak ilyen melegben ilyen sok olajban sült dolgot enni. Vacsorára tésztás levest (Shan state style) ettünk, kétszer is, mert nagyon finom volt, és fõleg olcsó. Természetesen minden csípõs, én egészen hõsiesnek érzem, hogy ennyi csípõs kaját befaltam eddig. Ha hazamegyek lesz nálam mindig egy üveg erõspista (;
A másik szokatlan dolog, amit az utcán látni, az a vezetékes telefon. Mivel itt nagyon kevés embernek van telefonja, ezért akinek van, az egyszerûen kiül vele az utcára és lehet nála olcsón telefonálni. A SIM-kártya nagyon drága, még nekünk is, az országon kívüli egyéb mibiltelefonok pedig nem mûködnek (:
A pénzváltás nem túl bonyolult, a forgalmasabb helyeken rendszeresen megszólítják az embert, hogy nem szeretne-e pénzt váltani. Mi eddig csak a hotelban váltottunk, itt minden gond nélkül elfogadták az 50 dolláros bankjegyet, igaz odahaza odafigyeltünk arra, hogy szép bankjegyeket kapjunk. Az utcán minél többet váltunk be, annál jobb árat kapunk. Érdemes legalább 2-300$-t, ekkora összegnél már érdemben lehet alkudni az árfolyamra. Minket legalábbis 100$-ral gyakorlatilag kiröhögtek. Ahhoz képest viszont, hogy elvileg milyen kényesek a dollárok minõségére, kyatból olyan gyalázatos minõségû bankjegyek vannak forgalomban, hogy olyat nálunk múzeumban látni csak. Kaptunk valahol vissza egy ilyen 100 kyatost, gondolkoztunk, és én aggódtam amikor kiadtam, de az árus minden probléma nélkül elfogadta. Az ember már alig meri ezeket megfogni, nehogy darabokra esennek. Eddig 50 kyatos (kb. 12-13 forint) volt a legkisebb címlet, amivel találkoztunk, szerintem a fémpénz egyáltalán nem létezik.
A hotelben itt is a WC és a mosdó közé a falra szerelt zuhannyal lehet zuhanyozni. Van a sarokban a WC mögött egy kis rácsos lefolyó, ott folyik el a víz, és a mosdó kivezetõ csöve is ide folyik - elõször a padlóra (: Legnagyobb örömömre van gekkó a szobában, de csak egy kicsike. Hallani nem lehet, csak idõnként lehet látni, ahogy szalad a falon (: Az ablakon láttunk kívülrõl egy nagyobbat is. Hjaigen, ablak. A szobának két ablaka van, abból az egyik elõtt 30 centire egy téglafal van, a másik pedig egy kb 5 méter széles rettentõen koszos sikátorra nyílik. Most már egyáltalán nem csodálkozom, hogy az ablakok tejüvegbõl vannak...
Holnap repülünk Hehoba, az Inle tóhoz. A tó kb 875 méterrel van a tenger felett, így remélhetõleg ott nem lesz konstans izzadás és 38°C.
(Az árakat néggyel osztva kb. megkapjuk a forintositott osszeget)
A hotel szerzett nekünk fuvart, és egy német sráccal együtt tettük meg az utat. A sofõr fura angolsággal faggatta a német srácot mindenfélérõl és Hitlert emlegetve adta elõ a törtélem órán Németroszágról tanultakat.
A forgalom, mint Ázsiában szokásosan, kaotikus. A burmaiak a jobb oldalon vezetnek, mint mi, ellenben az autók jelentõs része Japánból és Thaiföldrõl származik, tehát a kormány is a jobb oldalon van. Ugyanez igaz a buszokra is, amikrõl így az úttestre lehet leszállni. Ha az ember gyalogosan akar keresztül menni az úton, akkor bizony egyáltalán nem szabad arra várni, hogy az autók megálljanak. Azok csak és kizárólag akkor állnak meg, ha egyébként elütnének. Ha van még egy centi a cipõnk orra és a kerék között, akkor még elhajtanak elõttünk. Éjszaka pedig nem ritka a világítás nélkül közlekedõ autó sem, annak ellenére, hogy a közvilágítás is erõsen hiányos.
Az elsõ nap nagyon rossz benyomást tett, de azt hiszem csak azért, mert fáradtak voltunk. A második napon valahogy szebb és barátságosabb lett a város (: Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez egy büdös, koszos, lepukkant város. Az egész gyakorlatilag úgy néz ki, ahogy a britek 1948-ban itt hagyták. Az épületek többsége egészen bizonyosan még gyarmati idõkbõl származik, mára persze erõsen lerobbanva. Ugyanez igaz a járdára és utakra is. Fontos, hogy a lábunk elé nézzünk, különben hamar hasra eshetünk egy elbillent járdakõben. Esetleg ami rosszabb, beleléphetünk (eshetünk!) egy, a járda alatt futó csatornába, aminek el van törve a fedõköve. A britek nagyon sok katolikus templomot is hagytak itt, amik kivülrõl nagyon szépek és jó állapotúak, bemenni sajnos egyikbe sem tudtunk. Csak a belvárosban legalább 5 templom van. Vannak a városban mecsetek és egy zsinagóga is. Ezek száma persze sehol sincs a buddhista templomokhoz és pagodákhoz képest. Az elsõ útúnk nekünk is a Shwedagon Paya-hoz vezetett. Ezt a pagodát nem lehet eltéveszteni, már messzirõl csillog az arannyal bevont épület. A templomkomplexumba a külföldieknek külön bejárat van, ahol le is gombolnak az emberrõl 6000 kyat összegû "adományt". Belépni csak mezítláb lehet, és térdet takaró aljban. Mi beruháztunk 10$-t egy nagyon kedves idegenvezetõre, aki lelkesen mesélt nekünk a pagoda történetérõl és benne található szobrokról, harangról és szokásokról. Bevallom nem értettünk meg mindent, de azért igyekeztünk mindig bólogatni. Mi nem túl okosan koradélután voltunk ott, így ebben a melegben nem gyõztük kapkodni a lábunkat a tûzforró kövezeten. A többi túristát az idegenvezetõik délután viszik, másnak is ezt ajánljuk, hacsak nem nagyon edzett mezítlábazó. A pagoda este 10-ig nyitva van, és nyugodtan ki-be lehet közlekedhet a matricával, amit a ruhánkára ragasztanak.
A városban elég jól lehet gyalog közlekedni, de ha gyorsabb megoldásra vágyunk, akkor foghatunk taxit (piros rendszámosak), vagy oldalkocsis biciklit. Mi ezzel nem utaztunk, nem tudom milyen árban szállít. A taxi nem túl olcsó, de ez bizonyára a drága benzinárral magyarázható. A buszt nem ajánlom, nem lehet tudni melyik hová megy. A jegyszedõ mindig kikiabálja a megállóban az útvonalat, de ha nem értünk burmaiul, szerintem nem sok esélyünk van.
Remek szórakozás a piacozás itt. Amellett, hogy az utcán gyakorlatilag egymást érik a mindenfélét árusító standok, vannak a városban tisztességes piacok is. Ilyen pl. a Bogyoke Aung San Market, vagy a régi angol nevén Scott Market. Itt lehet elég sok túristát is látni, amint a szebbnél szebb jáde ékszerek és egyéb fából vagy kagylóból készült kézmûves termékek között válogatnak. Aki szeretne magának longyit venni, az itt kedvére válogathat, és kb. 10 perc alatt meg is varrathatja az egyik standnál. Egy egyszerû longyi 4-6000 kyat (nõi, a férfi 2-3000 kyat), de nekünk ajánlottak 28000 kyatért is. Ebben nem fogunk hülye túristának tûnni, mint ahogy Budapesten rögtön látszik valakin, aki matyó mintás hímzett blúzban feszít. Az emberek 90%-a ebben jár, így teljesen normális. A nõk gyakorlatilag minden elképzelhetõ színben és mintával, többnyire sûrû mintázattal, míg a férfiak leginkább apró kockásat hordanak, valami visszafogottabb színben. Ezt a hosszú szoknyaszerû darabot a nõk egyik oldalról a másikra hajtva és betûrve hordják, míg a férfiak két oldalról hajtják középre és csomózzák.
Enni mindenütt lehet, kb. 5 méterenként van valami árus, akinél valami ehetõt vehetünk. Sokan árulnak gyümölcsöt is, többnyire banánt, ananászt, guavát és mangosteent illetve egy általam ismeretlen harang alakú piros gyümölcsöt. Ennek az íze és állaga leginkább a nasi körtéhez hasonlít. Meglepõen sok almát lehet kapni, de minket ez nyilván nem nagyon hozott lázba. Amin viszont egészen elcsodálkoztam, hogy sok helyen lehetett szamócát kapni. Lehet persze venni rambutánt, papayát, narancsot is, valamint nagy mennyiségû zöld fûszert, amik közül bevallom, én egyet sem ismertem fel. A fõtt ételeket kis sámlikon ülve alacsony asztalkák mellett fogyaszthatjuk az út szélén. Mi nem ettünk ilyen helyen, és nem feltétlenül azért, mert féltünk, hogy betegek leszünk, hanem mert olyan dolgokat árultak, amiket én akkor sem ennék meg, ha magam készíteném. A legtöbb ilyen dolog valami máj kinézetû, vagy ruganyos disznóbõrõs hús volt. van jópár stand, ahol a legkülönfélébb belsõségbõl és disznóbõrbõl készült nyársra húzott falatkákat sütögethetünk magunknak olajban. Vettünk viszont az utcán lepényeket, amik valószínûleg valami palacsintatésztaszerû masszába kevert kukoricából készültek olajban kisütve. Volt ugyanez kukorica helyett apró rákokkal is. Ez kifejezetten finom volt, de igazából én el nem tudom képzelni hogy bírnak ilyen melegben ilyen sok olajban sült dolgot enni. Vacsorára tésztás levest (Shan state style) ettünk, kétszer is, mert nagyon finom volt, és fõleg olcsó. Természetesen minden csípõs, én egészen hõsiesnek érzem, hogy ennyi csípõs kaját befaltam eddig. Ha hazamegyek lesz nálam mindig egy üveg erõspista (;
A másik szokatlan dolog, amit az utcán látni, az a vezetékes telefon. Mivel itt nagyon kevés embernek van telefonja, ezért akinek van, az egyszerûen kiül vele az utcára és lehet nála olcsón telefonálni. A SIM-kártya nagyon drága, még nekünk is, az országon kívüli egyéb mibiltelefonok pedig nem mûködnek (:
A pénzváltás nem túl bonyolult, a forgalmasabb helyeken rendszeresen megszólítják az embert, hogy nem szeretne-e pénzt váltani. Mi eddig csak a hotelban váltottunk, itt minden gond nélkül elfogadták az 50 dolláros bankjegyet, igaz odahaza odafigyeltünk arra, hogy szép bankjegyeket kapjunk. Az utcán minél többet váltunk be, annál jobb árat kapunk. Érdemes legalább 2-300$-t, ekkora összegnél már érdemben lehet alkudni az árfolyamra. Minket legalábbis 100$-ral gyakorlatilag kiröhögtek. Ahhoz képest viszont, hogy elvileg milyen kényesek a dollárok minõségére, kyatból olyan gyalázatos minõségû bankjegyek vannak forgalomban, hogy olyat nálunk múzeumban látni csak. Kaptunk valahol vissza egy ilyen 100 kyatost, gondolkoztunk, és én aggódtam amikor kiadtam, de az árus minden probléma nélkül elfogadta. Az ember már alig meri ezeket megfogni, nehogy darabokra esennek. Eddig 50 kyatos (kb. 12-13 forint) volt a legkisebb címlet, amivel találkoztunk, szerintem a fémpénz egyáltalán nem létezik.
A hotelben itt is a WC és a mosdó közé a falra szerelt zuhannyal lehet zuhanyozni. Van a sarokban a WC mögött egy kis rácsos lefolyó, ott folyik el a víz, és a mosdó kivezetõ csöve is ide folyik - elõször a padlóra (: Legnagyobb örömömre van gekkó a szobában, de csak egy kicsike. Hallani nem lehet, csak idõnként lehet látni, ahogy szalad a falon (: Az ablakon láttunk kívülrõl egy nagyobbat is. Hjaigen, ablak. A szobának két ablaka van, abból az egyik elõtt 30 centire egy téglafal van, a másik pedig egy kb 5 méter széles rettentõen koszos sikátorra nyílik. Most már egyáltalán nem csodálkozom, hogy az ablakok tejüvegbõl vannak...
Holnap repülünk Hehoba, az Inle tóhoz. A tó kb 875 méterrel van a tenger felett, így remélhetõleg ott nem lesz konstans izzadás és 38°C.
(Az árakat néggyel osztva kb. megkapjuk a forintositott osszeget)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése