A reggeli taxiút a buszállomásra megint nem volt eseménytelen. Az egyik utcán a négyből 3 sávot elfoglaló, keresztben álló buszt kellett kikerülni. Ránézésre nem sikerült megállapítani, miért hagyták ott a buszt.
A közmondás pedig igaz, érdemes korán kelni, lett buszjegyünk a tengerpartra. Ezek a buszok is elég kényelmesek, van elég hely a lábnak, ellenben az ülések nem voltak kifejezetten szélesek. A későn érkező, vagy út közben felszálló utasok pedig a széksorok között műanyag sámlin foglalhattak helyet. Ha nincs szerencséjük - márpedig nincs - akkor jön egy árus is útközben, aki bizony elmegy a busz végébe, és vissza is mászik onnét, keresztül a sámlin ülő utasokon. A buszút szerencsére eléggé eseménytelenül zajlott, kétszer ellenőrizték az útleveleket, és sokszor fizetett a buszos csuda tudja milyen okból valamiféle út menti ellenőrzőpont-féle helyeken. Út közben sajnos megint eleredt az eső, és tisztességgel verte is a buszt. Olyannyira, hogy be is folyt az eső, és a mögöttem ülő egy nejlonzacskóba gyűjtötte a tetőről csöpögő vizet.
A partra érkezve az eső már elállt, szállásunk viszont nem volt, a telefonálás pedig meglepően bonyolult műveletnek ígérkezett. Valaki nagyon kedvesen felhívta nekünk az egyik hotelt a mobiljáról, ami viszont annyira gyalázatos vonalat biztosított, hogy nem értettem meg a vonal másik végén lévő recepcióst. Így utólag érdemes lett volna kicsit többet sétálni a faluban, de elég hamar rábólintottunk egy felkínált szálláslehetőségre. Robogóval elfuvaroztak minket egy parton lévő hotelhez. Nagy hátizsákkal elég érdekes robogón ülni, azt mondhatom (: A hotel így megtett út után elég távolinak tűnt, a felkínált szoba viszont szép volt, újonnan épített "sorházban", az ajtóból pedig a tengerre lehetett látni. A tengerpart kifogástalan, fehér homokos, kókuszpálmás, hullámos kék tengervízzel. A szezon végére való tekintettel nem volt rajtunk kívül szinte senki, úgyhogy lett kb. 10 km Postkartenstrand-unk (; Sajnos az ottlét kicsit döcögősen indult, mert először nem volt áram (egyébként sem volt nap közben, csak napnyugta után), aztán hajmosás közben elfogyott a víz is a csapból, meg biciklije sem volt a szállónak, mint ahogy azt előzőleg emlegették. A bicikliprobléma a faluban végül megoldódott, kibéreltünk két bicót 3 napra, de ehhez is alkudozni kellett, mert amúgy elég drágán akarták adni. Ráadásul, mikor visszavittük a bicókat, a srác elfelejtette, hogy alacsonyabb árban egyeztünk meg, de nem igazán kötekedett, mert nyilván látszott rajtunk, hogy nem fog tudni meggyőzni minket.
A tengerparton egyébként nem történt szinte semmi említésre méltó. Ez igazán arra való volt, hogy punnyadjunk a homokban, meg visítva sodortassuk magunkat a hullámokkal. Az eső szinte minden nap esett, amikor nem, akkor meg elborítottak mindent a szöcskék. Ezen kívül kétszer szarrá áztunk, abból egyszer a tengerparton, ahol úgy esett, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. Ámulásra azért persze adtak a helyiek itt is okot. A helyzet ugyanis az, hogy ők nem nagyon tudnak úszni, és felöltözve fürdenek. Itt megjegyzem, hogy farmerban én sem tanultam volna meg úszni szerintem. Ha nem látom a saját szememmel, tényleg nem gondoltam, hogy úgy bemennek a vízbe pancsolni, ahogy az utcán járnak. Ha farmer-pólóban vannak, akkor úgy. Számomra teljesen érthetetlen, és szerintem elég kényelmetlen is lehet. A kis rákok a homokon viszont igazán nagyon helyesek, ahogy hordják a homokot a hónuk alatt, meg amilyen fürgén szaladnak. Temérdek csudálatos és nagy pillangó is röpköd ott mindenfelé, ellenben fotózni gyakorlatilag lehetetlen őket, mert egy pillanatra sem állnak meg.
A buszút visszafelé Yangonba több izgalmat tartogatott - inkább negatív értelemben. A burmaiak valamiért nem nagyon bírják a buszozást. Ezt másoktól is hallottuk, és magunk is tapasztaltuk korábban. A tengerparttól Patheinig vezető út elég dimbes-dombos, szerpentines. Ennek örömére már indulás előtt osztogatják az átlátszó nejlonzacsikat az utasoknak. És bizony hánynak is a drága utastársak, nem is kevesen, majd a zacskót vagy az előttük lévő ülés támláján lévő kapaszkodóra kötik, vagy egyszerűen kihajítják az ablakon. Nekem otthon 3 szemetesem van a különféle szemétnek, úgyhogy ez utóbbi megoldáson nem igazán tudtam túltenni magam. Az egyik pihenőhelyen megint találkoztunk a remek olajban kisütött kismadarakkal/csibékkel. Vigyorogva szemléltük a különféle madarakat, amikor is egyszer csak az árus kislány megbökött, és adott egy madárkát. Én nagyon udvariatlanul még a kezemet is hátra tettem, nehogy bele tudja nyomni a madarat, meg a fejemet is megráztam - nem tehetek róla, reflex volt (: Tesóm szerencsére ennél sokkal udvariasabb volt, és elfogadta a madarat. Meg persze nem ettük, mindenesetre érdekes volt (: A helyiek persze vettek belőle, de el nem tudom képzelni mit lehet enni egy akkora madáron.
Yangonba visszaérve nem akartunk megint taxizni, mert az eléggé sokba került - messze is volt a buszállomás amúgy. Szépen megkérdeztük, hogy melyik busz visz a városba, és felugrottunk rá. Útközben szorgosan memorizáltuk a burmai számokat, hogy majd le tudjuk olvasni a buszokról, és tudjuk melyikre kell szállni (: A kalauz úgy ítélte meg, hogy a hátizsákjaink is elfoglalnak egy helyet, így három emberre fizettünk, összesen 600 kyatot - összehasonlításképp a taxi idefelé 8000 kyat volt (135 HUF vs. 1800 HUF). Egy óra buszozás után a szállástól kb. 5 perc gyaloglásra szálltunk le a buszról. Azt kell mondjam teljesen ideális, és egy egészen normális buszon utaztunk. A város pedig így másodjára valahogy sokkal barátságosabbnak és élhetőbbnek tűnt. Ezúttal a belvárosban volt a szállás, szerintem a háromból a legjobb. Minden sokkal közelebb van, és a környék is normálisabb. Sikerült viszont szép kövér patkányokat látni, amint épp a csatornába szaladnak befelé (: Ez tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy ott mindenki az utcán eszik, és a csatornafedők erősen hiányosak. Merészeltem megpróbálni a már korábban is megcsodált rettentően színes, ollóval felkockázott remegős édességet is. Az igazság azonban az, hogy ez csak színezett, és jó keményre főzött zselatin. Íze nem sok volt, de még édesnek sem volt mondható, így aztán ebből egyet ettem meg, a többi az enyészeté lett. Volt viszont rizsből és grízből valamilyen kocka, az nagyon finom volt.
Elutazás előtt elég sok pénzünk maradt még, így nagyon bátran beültünk egy nyugati típusú étterembe, ahol valóban elég drágán lehetett enni. A kertészsalátáról viszont kissé fura fogalmaik vannak, mert volt benne francia bab és brokkoli is, ami a sárgarépával együtt le volt forrázva.
Hiába az utolsó nap egészen kellemes benyomása Yangonról, mégis örültem, hogy megyünk vissza Bangkokba. Egy kicsit valahogy megnyugvást okozott a civilizáltabb világ, hogy könnyen internetezhetünk, hogy az autók a KRESZ szerint közlekednek és éjszaka is ki vannak világítva, és hogy gyakorlatilag bármit bárhol megehetek.
A közmondás pedig igaz, érdemes korán kelni, lett buszjegyünk a tengerpartra. Ezek a buszok is elég kényelmesek, van elég hely a lábnak, ellenben az ülések nem voltak kifejezetten szélesek. A későn érkező, vagy út közben felszálló utasok pedig a széksorok között műanyag sámlin foglalhattak helyet. Ha nincs szerencséjük - márpedig nincs - akkor jön egy árus is útközben, aki bizony elmegy a busz végébe, és vissza is mászik onnét, keresztül a sámlin ülő utasokon. A buszút szerencsére eléggé eseménytelenül zajlott, kétszer ellenőrizték az útleveleket, és sokszor fizetett a buszos csuda tudja milyen okból valamiféle út menti ellenőrzőpont-féle helyeken. Út közben sajnos megint eleredt az eső, és tisztességgel verte is a buszt. Olyannyira, hogy be is folyt az eső, és a mögöttem ülő egy nejlonzacskóba gyűjtötte a tetőről csöpögő vizet.
A partra érkezve az eső már elállt, szállásunk viszont nem volt, a telefonálás pedig meglepően bonyolult műveletnek ígérkezett. Valaki nagyon kedvesen felhívta nekünk az egyik hotelt a mobiljáról, ami viszont annyira gyalázatos vonalat biztosított, hogy nem értettem meg a vonal másik végén lévő recepcióst. Így utólag érdemes lett volna kicsit többet sétálni a faluban, de elég hamar rábólintottunk egy felkínált szálláslehetőségre. Robogóval elfuvaroztak minket egy parton lévő hotelhez. Nagy hátizsákkal elég érdekes robogón ülni, azt mondhatom (: A hotel így megtett út után elég távolinak tűnt, a felkínált szoba viszont szép volt, újonnan épített "sorházban", az ajtóból pedig a tengerre lehetett látni. A tengerpart kifogástalan, fehér homokos, kókuszpálmás, hullámos kék tengervízzel. A szezon végére való tekintettel nem volt rajtunk kívül szinte senki, úgyhogy lett kb. 10 km Postkartenstrand-unk (; Sajnos az ottlét kicsit döcögősen indult, mert először nem volt áram (egyébként sem volt nap közben, csak napnyugta után), aztán hajmosás közben elfogyott a víz is a csapból, meg biciklije sem volt a szállónak, mint ahogy azt előzőleg emlegették. A bicikliprobléma a faluban végül megoldódott, kibéreltünk két bicót 3 napra, de ehhez is alkudozni kellett, mert amúgy elég drágán akarták adni. Ráadásul, mikor visszavittük a bicókat, a srác elfelejtette, hogy alacsonyabb árban egyeztünk meg, de nem igazán kötekedett, mert nyilván látszott rajtunk, hogy nem fog tudni meggyőzni minket.
A tengerparton egyébként nem történt szinte semmi említésre méltó. Ez igazán arra való volt, hogy punnyadjunk a homokban, meg visítva sodortassuk magunkat a hullámokkal. Az eső szinte minden nap esett, amikor nem, akkor meg elborítottak mindent a szöcskék. Ezen kívül kétszer szarrá áztunk, abból egyszer a tengerparton, ahol úgy esett, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. Ámulásra azért persze adtak a helyiek itt is okot. A helyzet ugyanis az, hogy ők nem nagyon tudnak úszni, és felöltözve fürdenek. Itt megjegyzem, hogy farmerban én sem tanultam volna meg úszni szerintem. Ha nem látom a saját szememmel, tényleg nem gondoltam, hogy úgy bemennek a vízbe pancsolni, ahogy az utcán járnak. Ha farmer-pólóban vannak, akkor úgy. Számomra teljesen érthetetlen, és szerintem elég kényelmetlen is lehet. A kis rákok a homokon viszont igazán nagyon helyesek, ahogy hordják a homokot a hónuk alatt, meg amilyen fürgén szaladnak. Temérdek csudálatos és nagy pillangó is röpköd ott mindenfelé, ellenben fotózni gyakorlatilag lehetetlen őket, mert egy pillanatra sem állnak meg.
A buszút visszafelé Yangonba több izgalmat tartogatott - inkább negatív értelemben. A burmaiak valamiért nem nagyon bírják a buszozást. Ezt másoktól is hallottuk, és magunk is tapasztaltuk korábban. A tengerparttól Patheinig vezető út elég dimbes-dombos, szerpentines. Ennek örömére már indulás előtt osztogatják az átlátszó nejlonzacsikat az utasoknak. És bizony hánynak is a drága utastársak, nem is kevesen, majd a zacskót vagy az előttük lévő ülés támláján lévő kapaszkodóra kötik, vagy egyszerűen kihajítják az ablakon. Nekem otthon 3 szemetesem van a különféle szemétnek, úgyhogy ez utóbbi megoldáson nem igazán tudtam túltenni magam. Az egyik pihenőhelyen megint találkoztunk a remek olajban kisütött kismadarakkal/csibékkel. Vigyorogva szemléltük a különféle madarakat, amikor is egyszer csak az árus kislány megbökött, és adott egy madárkát. Én nagyon udvariatlanul még a kezemet is hátra tettem, nehogy bele tudja nyomni a madarat, meg a fejemet is megráztam - nem tehetek róla, reflex volt (: Tesóm szerencsére ennél sokkal udvariasabb volt, és elfogadta a madarat. Meg persze nem ettük, mindenesetre érdekes volt (: A helyiek persze vettek belőle, de el nem tudom képzelni mit lehet enni egy akkora madáron.
Yangonba visszaérve nem akartunk megint taxizni, mert az eléggé sokba került - messze is volt a buszállomás amúgy. Szépen megkérdeztük, hogy melyik busz visz a városba, és felugrottunk rá. Útközben szorgosan memorizáltuk a burmai számokat, hogy majd le tudjuk olvasni a buszokról, és tudjuk melyikre kell szállni (: A kalauz úgy ítélte meg, hogy a hátizsákjaink is elfoglalnak egy helyet, így három emberre fizettünk, összesen 600 kyatot - összehasonlításképp a taxi idefelé 8000 kyat volt (135 HUF vs. 1800 HUF). Egy óra buszozás után a szállástól kb. 5 perc gyaloglásra szálltunk le a buszról. Azt kell mondjam teljesen ideális, és egy egészen normális buszon utaztunk. A város pedig így másodjára valahogy sokkal barátságosabbnak és élhetőbbnek tűnt. Ezúttal a belvárosban volt a szállás, szerintem a háromból a legjobb. Minden sokkal közelebb van, és a környék is normálisabb. Sikerült viszont szép kövér patkányokat látni, amint épp a csatornába szaladnak befelé (: Ez tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy ott mindenki az utcán eszik, és a csatornafedők erősen hiányosak. Merészeltem megpróbálni a már korábban is megcsodált rettentően színes, ollóval felkockázott remegős édességet is. Az igazság azonban az, hogy ez csak színezett, és jó keményre főzött zselatin. Íze nem sok volt, de még édesnek sem volt mondható, így aztán ebből egyet ettem meg, a többi az enyészeté lett. Volt viszont rizsből és grízből valamilyen kocka, az nagyon finom volt.
Elutazás előtt elég sok pénzünk maradt még, így nagyon bátran beültünk egy nyugati típusú étterembe, ahol valóban elég drágán lehetett enni. A kertészsalátáról viszont kissé fura fogalmaik vannak, mert volt benne francia bab és brokkoli is, ami a sárgarépával együtt le volt forrázva.
Hiába az utolsó nap egészen kellemes benyomása Yangonról, mégis örültem, hogy megyünk vissza Bangkokba. Egy kicsit valahogy megnyugvást okozott a civilizáltabb világ, hogy könnyen internetezhetünk, hogy az autók a KRESZ szerint közlekednek és éjszaka is ki vannak világítva, és hogy gyakorlatilag bármit bárhol megehetek.
3 megjegyzés:
hali Dia!
Eltuntel, megettek Burmaban, vagy nyakadba borult idehaza az itthagyott melo? :)
udv
Din.
Hm, ezek azok a pillanatok, mikor elgondolkodom az emberek műveltségi szintjén... komolyan vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy Myanmarban kannibálok laknak?! Ehhez képest egy kedves pajtás szervkereskedelmi elmélete még mindig kevésbé tűnik elvetemültnek...
greetings
still
Gratulalok, ugyes vagy...
magadon is elgondolkodhatnal.
Din.
Megjegyzés küldése