Inle 2

Az Inle tónál is majdnem úgy jártunk, mint Isztambulban, hogy sikerül az évnek abban a pár napjában menni, amikor nem lehet piacozni. Április közepén van ugyanis a water festival nevű esemény, ami ha jól tudom Buddha születésének napja (sajnos nem tudok rendesen utánagoogleozni). Ilyenkor az emberek a templomokba mennek és nem a piacra. Utolsó előtti napra sikerült Kathrint és egy francia lányt beszervezni, hogy közösen béreljünk hajót, amivel meg tudunk látogatni két piacot. Szerencsére az időjárás most kegyesebb volt velünk, és nem áztunk el. Az első piac egy kisebb, ide jó sokat kellett még az erdőben gyalogolnunk miután kikötöttünk a hajóval. (Nem találom a helyek nevét a térképen, ott helyben egy eléggé más térkép volt, azon egyértelműen rajta voltak ezek). Mindenfélét áruló standok a falu melletti tisztáson, természetesen részben a turistákra is felkészülve. Megpróbáltam rám sózni egy csont hajtűt 1000 forintnak megfelelő helyi pénzért, ami egyébként még érdekelt is volna, de nyilván nem ennyiért. Sikerült levideózni hogyan lehet bárddal csirkét és halat bontani. Ehhez annyit mondhatok, hogy a nagymamám meg anyukám nem így csinálja (; Igazából ez elképesztően gyorsan kész, és a fazon a bárddal egyszerűen darabokra csapkodta a csirkecombot és egyéb részeit. Most már értem miért mondta tesóm anno, hogy bár csirkét kért az étteremben, nem tudta volna megállapítani, hogy melyik részét kapta a tányérjára.

A másik, sokkal nagyobb piacra sajnos már kissé későn értünk oda, elég sok árus szedelőzködött addigra. Ellenben mutatja a piac nagyságát, hogy mikor kikötöttünk a hajóval, nem tudtunk közvetlenül a partra kiszállni, hanem két másik hajón keresztül sikerült csak kimászni.

Ezen a piacon sok, a hegyekből jövő lakos is árul, mindenféle zöldségeket és teát. Teát nagyon szívesen vettem volna, de zacskóban adják, és szinte biztos vagyok benne, hogy mire hazaérünk porrá törik a hátizsákban. Végül inkább csak pár nassolnivalót szereztünk be, közte egy fánktésztából készült hosszúkás valamit, amit egyébként mindenfelé kapni lehet. Itt cukorral szórják meg, de egy jó lekvárral valóban igazán remek lett volna. Legtöbben kicsi zöld paprikákat árulnak egyébként, nem akarom tudni mennyire csípős (: Van jó pár fura zöldség is, meg dinnye, rizs és magvak. Egy néninél vettünk mangót, ami igazán nagyon finomnak bizonyult. A legviccesebb persze a pálcikára felszúrt csirkefejek voltak, mint egy kaksosnyalóka, csak igazi kakasfejjel (o;

A hajósunk persze még szívesen vitt volna minket ebédelni, úszó kertet nézni meg ki tudja miféle kézművesekhez még, de mára ennél nem terveztünk több hajókázást.

A szálláson a szemközti házikóban egy rettentően szimpatikus holland pár lakott, velük fecsegtünk délután és némi tapasztalatot cseréltünk.

Utolsó nap délben kellett kicsekkolni, a busz meg csak délután fél 6-kor ment, úgyhogy nem siettük el a felkelést meg a reggelit. A holland és dán pár viszont a közelben lévő borászatot tervezte meglátogatni, úgyhogy végül velük tartottunk. A táskákat persze ott hagyhattuk és fizetni is ráért, amikor visszajöttünk. Idő is volt bőven, dán pár is Mandaly-be ment ugyanakkor, mint mi, szóval teljesen jó volt. Mivel esett az eső reggel, meglehetősen fülledt volt a levegő, nem volt a legkellemesebb túrázni. A városka szélén van először útjelző tábla a borászat felé, ami szerint 3 km-re van. Szerintem innét gyalogoltunk kb. kétszer 3 km-t, és már tényleg ott is voltunk (: Ez már kissé a dombon van, úgyhogy itt igen kellemes hűvös szél fújt. A tájékoztató szerint a borászat egy franciáé, és magyar tölgyhordókban tartják a bort (: Azt hiszem, összesen 10 féle boruk van, meglepetésemre volt egy vörös édes is... Egy bizonyos összegért végigkóstolhattunk volna az összeset, kivéve az igen szimpatikus chardonnay-t. Ebből ugyanis valamiért kb. 12000 forintnak megfelelő összegbe került egy üveggel. Végül aztán úgy döntöttünk, hogy veszünk egy üveggel és azt isszuk meg. A Rosé D'Inle nevű rozéra szavaztunk, ami egész jó választás volt. Nekem mondjuk annyira nem ízlett, de alapvetően nem volt rossz.

Visszafelé sajnos megint kegyetlen volt az időjárás, elkezdett esni az eső. Nekünk persze sem esernyőnk, sem esőkabátunk :/ Szerencsére a dán lány kölcsönadta az esernyőjét, úgyhogy csak félig áztunk. A legnagyobb szerencsénk viszont az volt, hogy elkerült minket egy olasz turistákat szállító kisbusz, amit sikerült leinteni, és visszavitt minket egészen Nyaungshwebe.

Visszaindulás előtt a házinéni még megmutatta nekem a szépséges topázait és ametisztjeit. Itt Burmában elég olcsón hozzá lehet jutni ilyesmihez, ha az ember ért hozzá. Én nem merek próbálkozni, mert nem nagyon tudnék megkülönböztetni egy szépen csiszolt üveget egy igazi kőtől.

Kocsival elvittek minket az útkereszteződésig, ahol felszállhattunk a buszunkra. Itt konkrétan egy órát ültünk a sámlikon, mire megjöttek a buszok. Szerencsére ez expressz busz, légkondival, helyjeggyel, így aztán nem kellett hárman ülni egy ülésben a fejünkön egy csirkeketreccel. Meglepően nagy hely volt a lábunknak a buszon, a székek is kényelmesek voltak, úgyhogy egészen reményteljesen vágtunk neki a 8 órás éjszakai buszozásnak. A légkondival kapcsolatban nem hazudtak, valóban használják, ha már van. Én mackóban és sálban gubbasztottam a székben, a helyiek meg törölközőbe burkolózva. Igaz később volt, hogy lekapcsolták, akkor meg nem győztem levetni a pulóvert, de azt hiszem jobb volt ez így, mintha végig 15 fokban utazunk. Nem értem egyébként, hogy erre mi szükség van, mert teljesen nyilvánvalóan minden utasnak rossz. A helyiek ellenben egészen viccesek így hidegben. Mindenkin van kabát, meg még talán sál is, de mindenki vietnámi papucsban jár. Láttunk valakin kesztyűt is, de ő is mezítláb volt. Igazság szerint itt mindenki vietnámi papucsot hord, beleértve ebbe az egyenruhás rendőrt és a rohamsisakos katonát is.

A busz szerencsére megállt útközben, úgyhogy ki tudtuk nyújtóztatni magunkat, meg ihattunk útközben, mert lehetett wc-re menni. A megállás a helyieknek is jót tett, nagyon nincsenek hozzászokva az utazáshoz, a mi buszunkon is többen hánytak. Nem mondom, borzasztó az út, rettentően ráz, node azért hányni... A másik dolog, ami itt hatványozottan feltűnt, az a krákogás és köpködés. Az utcán is mindenki csinálja, de itt valahogy úgy tűnt, mintha folyton ezt művelnék. Rém gusztustalan, nem hiszem, hogy ezt meg bírnám szokni. Elég rusnyák a városban is a kéttenyérnyi, bételtől vörös köpetek a járdán, de azt legalább csendben lehet csinálni.

A bételrágás egyébként itt nagyon nagy divat, engem mondjuk a vörös fogakkal a világból ki lehetne kergetni, undorítónak tartom. Ilyen kis levelekbe csomagolt rágnivalókat gyakorlatilag minden sarkon kapni lehet. A bételnek élénkítő hatása van, ezért rágják, de íze nem lehet valami jó. Egy helyi növény levelébe rakják a bételt, és tesznek mellé mindenféle ízesítőket, akár alkoholban áztatott dohányt vagy egyéb növényt, összetekerik, és ezt rágják. Ez egy egész kis csomag, amitől félig tele lesz szájuk, és az amúgy is nehezen érthető angolságuk teljesen érthetetlenbe vált. Aztán még én érzem magam hülyének, hogy háromszor visszakérdezek.

Kisebb érdekesség:

Az üdítő 285 ml-es, és egy 70 forintos üdítőre 50 forint betétdíjat számolnak fel. A sör 640 ml, ennek az üvege viszont nem visszaváltható.

Galambok és verebek itt is nagy számban vannak.

A köztéri szemetes gyakorlatilag ismeretlen fogalom.