2011. május 3., kedd

Mandalay

Nem hallottunk sok jót Mandalayről, de gondoltuk belefér egy napra, mert akkor innét tudunk menni hajóval Baganba, és az mégis érdekesebbnek hangzik, mint a busz. A hajnali érkezés valóban nem kecsegtetett túl sok jóval, a buszpályaudvaron ugyanis a sötétben és porban egyik gödörből a másikba billegve állt be a busz a helyére. A dánok jó hamar találtak egy pickupot maguknak, mi meg arra vártunk, hogy a sofőr kinyissa a csomagtartót. Erre várhattunk is volna, ugyanis mások már szálltak felfelé mikor hadonászva közöltem, hogy azonnal nyissa ki, mert ki akarjuk venni a csomagokat. Miután sikerült bekászálódni a pickupba és kibillegni a pályaudvarról már száguldottunk is a szállás felé. Ezek a fura járművek rettentően büdösek, és hátul ülve ezt végig szagolhattuk. A sofőr azt hiszem egyébként egy sámlin ült. A hotelnél úgy kellett felcsengetni a személyzetet, akik közölték, hogy nincs még kész a szoba, csak 9 körül lesz, de addig alhatunk a kanapén. Ennek örömére inkább fogtuk magunkat és elmentünk a 6-kor nyitó pályaudvarra jegyet venni. Végül mégis a vonat mellett döntöttünk, ugyanis árban ugyanott van, a menetidő viszont 8 óra, míg a lassú hajóval 15 óra. Odafelé elhajtott mellettünk két nő egy robogón, aminek az ülésére kb. 5 pucolt csirke volt lógatva (; Hozzáteszem, itt gyakorlatilag mindenki hord bukósisakot, ami eléggé meglepő volt. Az állomáson elég durva körülmények fogadtak, pedig bőven 6 előtt odaértünk. Egy péntek délutáni Keleti az semmi a pénztárak előtt tolongó tömeghez képest. Szerencsére nekünk nem kellett kivárni ezt a sort, nemhiába, állami vasút mi meg ropogós dollárral fizető külföldiek. Megkérdeztem valami egyenruhást, hogy melyik ablaknál lehet "upper class" vonatjegyet venni, mire ő rögtön utat tört nekem az egyik kasszához. Ezek a burmaiak elég nyugodt emberek, otthon már mindenkimet elszidták volna, ha így előre megyek (: Útlevél, adminisztráció és 15 perc alatt már volt is jegyünk. Itt ugyanis a jegyen rajta van a nevünk meg útlevélszám, csuda tudja hova és minek mindent leiktatnak, ha külföldi vesz jegyet.
A hotelbe visszaérve nem maradt más dolgunk, mint kivárni, hogy kész legyen a szoba. Sikerült is bealudni a kanapén, mert a buszon az éjszaka nem sikerült túl sokat. Még szerencse, hogy tesóm 9 körül rákérdezett, hogy akkor mégis mi van, mert menet közben elfeledkeztek rólunk. Csodálkoztak is, hogy ott alszunk a lobbyban... A szoba amúgy korrekt volt, de jó, hogy nem aludtunk ott, mert a puha matracon tutira megfájdul a derekunk. Zuhanyzás természetesen itt is a wc-ben (:
Kimentünk megkeresni a Myanmar Travel and Tourist irodát, itt lehet ugyanis engedélyt beszerezni a külföldieknek, hogy a delta vidékre utazhassanak. A yangoni hoteltől azt írták ugyan, hogy nincs rá szükség, ha a tengerpartra megyünk, nem akartuk a pálmafákat kockáztatni. Elég sokat kellett gyalogolni, így viszont legalább a városból is láttunk valamit. Nekem megmondom őszintén szimpatikusabb, mint Yangon. Sokkal normálisabbak az utak, a város közepén van egy elképesztően széles vizesárokkal körbevett régi erőd, ami körül rendes járda is van. Sőt, itt még szemeteseket is láttam az utcán. Amit viszont nem tudok hova tenni, az a "No plastic bags! Save our planet!" feliratú táblák jelenléte. Ehhez képest itt is zacskóban adnak mindent, ha vásárolsz, a banántól a sült tésztán át a levesig. A városban egy csomó Jeep-szerű kocsit látni, feltehetőleg valami kínai másolatok. Házakból is láttunk jó párat, ami egészen új volt, és úgy általában látszik, hogy nem a gyarmati időkből van. Állítólag a kínaiaknak köszönhető, hogy jobban virágzik a város, mert ők pörgetik a piros-fehér-zöld kereskedelmet (rubin, heroin, jáde).
Az MTT irodában kiderült, hogy valóban nem kell engedély, nem baj, legalább sétáltunk egy jót. Visszafelé a hotel közelében rátaláltunk a Nylon Icecream nevű fagyizóra, amit már a holland srác is emlegetett. Nyilván kicsit rizikós ilyen helyen tejes dolgot enni, de 25+ fokban nehéz ellenállni (: Az étlapon legalább 30 féle fagyi és shake van, és végül kétszer is beültünk, annyira jó volt. Tényleg mindenkinek ajánlhatom, 1500 kyat volt a legdrágább "fogás", és semmi bajunk nem lett tőle.
Napközben aztán főleg aludtunk, mert nem akartunk 10 dollárt kifizetni a belépőkre és a város járni. Utólag ez igen remek húzásnak bizonyult (;
Este 9-kor indult a vonat, 15 perc alatt kényelmesen kiballagtunk az állomásra, gondosan egy órával előbb, hogy legyen bőven időnk. Hamar megtaláltuk a megfelelő vágányt is, vonat még sehol, a peron tele van gyékényeken és plédeken fekvő helyiekkel. Sebaj, van még egy óra, leraktuk a hátizsákokat, aztán néztük a vágány mellett lévő mindenféle etetőhelyeket. Nem sokára megjelent a német srác, akivel együtt taxiztunk a szállásra a yangoni reptérről. Elmesélte, hogy itt Burmában folyton Hitlerrel jöttek neki (; Szerelvény meg még mindig sehol nem volt. Este 11 körül szedtünk elő nejlonzacskót, hogy legyen mire ülni, meg elballagtam, hogy esetleg érdeklődjek a vonat holléte felől. Megkérdeztem pár vasúti alkalmazottat, hogy merre van a bagani vonat, mire nagy derültség lett úrrá rajtuk. Amolyan "háhá, látszik, hogy turista, nem tudja még, hogy mennek itt a dolgok" típusú vigyor. Közölték, hogy a vonat "very late" - hát bazzeg 2 óra késésnél ezt magamtól is látom. Visszaballagtam aztán hát leültünk. Egy helyi néni nagyon rendes volt, ráülhettem a plédjükre is. Kínunkban már megnéztünk mindent, oda-vissza mászkáltunk a peronon. Felfedeztem, hogy lyukas kartonokban egy halom naposcsibe is vonatra vár a peron túlsó végén, meg hogy mennyi ember alszik mindenfelé az állomáson éjszaka. Valahogy ránk akaszkodott valami nem teljesen normális helyi is. Odaült tesóm mellé a földre és közvetlen közelről bámulta a Kindlejét, majd szépen ki is vette a kezéből és jó alaposan összenyomkodta a gombokat. Nyilvánvaló volt, hogy nem értünk burmaiul, de azért csak beszél hozzánk, ami engem úgy hajnali egy felé eléggé idegesített. Gondoltam majd ignorálom jól, bedugtam a fülest, hogy zenét hallgassak. Na erre meg el akarta kérni az mp3 lejátszót. Közöltem vele többször is nyomatékosan, hogy "no", meg néztem csúnyán is. Nem számít, a következő az volt, odaadja a karóráját, és adjam én is oda az enyémet. Na meg még mit nem... Itt aztán már nagyon csúnyán néztem rá, ami úgy tűnik hatott is, mert végül odébb állt. Szegény német fiú pechjére, mert aztán ő került sorra az mp3 lejátszóval. Úgy látszik csak én voltam hisztis picsa, mert ő is sokkal türelmesebb volt vele, aminek aztán az lett a vége, hogy kvázi a zsebeibe próbált nyúlni az mp3 lejátszóért. Nem volt egyébként kifejezetten erőszakos, de rettentően fura volt. A helyiek alapvetően tényleg nagyon kedvesek, és visszahúzódóak, leszámítva persze a taxisokat és társaikat. A srácoknak sikerült megtudni, hogy elvileg rossz a mozdony, és azért nem tudunk menni, de szerelik. Félig egymásra döntöttük a hátizsákot, hogy legalább egyikünk tudjon rajta aludni. Míg tesóm aludt, én egyik fél fenekemről a másikra fészkelődtem a betonra terített nejlontáskán, hogy vállalhatóan tudjak ülni, de nagyon retkes se legyek, mire odajött hozzám egy nő, és adott egy újságot, amin ülhetek. Hátbakker, ez szenzációs... oda jutunk, hogy külföldiként újságpapírt kapok a vasútállomáson a helyiektől, hogy legyen min ülnöm. Mint egy igazi hajléktalan (: Ééééssss... fél háromkor csoda történt, elkezdték betolni a szerelvényt! Nagy nehezen megtaláltuk a kocsinkat is, elfoglaltuk a baromi széles plüssüléseket, és hajnali 3-kor, a vasútállomáson töltött 7 óra után végre útnak indultunk. A vasútról már meséltek, állítólag zötyög, mint állat, de gondoltam nem utaztak még ezek MÁV-val, nem lesz semmi baj. A kocsi egyébként fapadlós, az eredetileg erősen hátradöntött széktámlámat kicsit egyenesbe hoztam, amit aztán az út végéig sehogy sem tudtam más pozícióra bírni. Az állomásokon mindig szállt fel valaki ilyen-olyan ételt árulva, úgyhogy éhezni nem igazán kell menet közben. Egy helyen vettünk is valami fánkot, ami fahéjas kókuszreszelékkel volt megtöltve. Nagyon finom, kár, hogy többet nem vettünk, pláne mert, hogy kb. 23 forintba került. Ami meg a zötyögést illeti... elképesztő. Volt, hogy szó szerint zötyögött, de olyannyira, hogy az ember elemelkedett az ülésből. Aztán volt a rángatós típusú zötykölés, ami arra emlékeztetett, mint amikor az ember 4-es helyett 2-esbe teszi az autót. Eleinte még a csomagokat is aggódva figyeltük, hátha valamelyik a fejünkre ugrik, de szerencsére azok meg sem moccantak. Nem tudom elképzelni mivel lehet ilyesmit előidézni vasúton, a kocsik vagy a sínek rossz minőségével, esetleg a kettővel együtt, de ez amolyan "még az unokáimnak is mesélni fogom" típusú élmény volt. Aludni nekem ezen okból nem nagyon sikerült, mert ha úgy rázkódik az ember, mintha két kézzel ráznák a vállát, akkor nem nehéz felébredni. Igazából inni sem mertem, nehogy pisilni kelljen. Még nálunk is meginog az ember a vonaton, ha váltón megy, nem itt. El sem merem képzelni milyen küzdelem lett volna wc-re menni (:

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jok a leirasok, koszi ertuk. :) elvezet olvasni.

Akartam is kerdezni, mi vett ra ilyen extrem utazasra? :) Vagy mi a cel? :)

udv

Din.

dia írta...

Én nem érzem ezt extrémnek. De nem szeretem a nagyon turistás helyeket, ahol nem látsz semmit az ország igazi arcából, mert látszik, h minden a turisták kedvére van. Szeretek elvegyülni, mondjuk ez itt esélytelen volt (: De cserébe a Yangonban töltött kb 3 nap alatt két kezemen meg tudom számolni hány turistát láttam a városban.
Nomeghát a szimpla világlátás a cél, a tapasztalás.

Névtelen írta...

Mindenesetre nagyon szuper helyen vagy es jokat irsz. :)

En meg olyan extrem dolgokon agyalok, hogy elmenjek-e Pragaba...:)

Din.