Ngwe Saung

A reggeli taxiút a buszállomásra megint nem volt eseménytelen. Az egyik utcán a négyből 3 sávot elfoglaló, keresztben álló buszt kellett kikerülni. Ránézésre nem sikerült megállapítani, miért hagyták ott a buszt.
A közmondás pedig igaz, érdemes korán kelni, lett buszjegyünk a tengerpartra. Ezek a buszok is elég kényelmesek, van elég hely a lábnak, ellenben az ülések nem voltak kifejezetten szélesek. A későn érkező, vagy út közben felszálló utasok pedig a széksorok között műanyag sámlin foglalhattak helyet. Ha nincs szerencséjük - márpedig nincs - akkor jön egy árus is útközben, aki bizony elmegy a busz végébe, és vissza is mászik onnét, keresztül a sámlin ülő utasokon. A buszút szerencsére eléggé eseménytelenül zajlott, kétszer ellenőrizték az útleveleket, és sokszor fizetett a buszos csuda tudja milyen okból valamiféle út menti ellenőrzőpont-féle helyeken. Út közben sajnos megint eleredt az eső, és tisztességgel verte is a buszt. Olyannyira, hogy be is folyt az eső, és a mögöttem ülő egy nejlonzacskóba gyűjtötte a tetőről csöpögő vizet.
A partra érkezve az eső már elállt, szállásunk viszont nem volt, a telefonálás pedig meglepően bonyolult műveletnek ígérkezett. Valaki nagyon kedvesen felhívta nekünk az egyik hotelt a mobiljáról, ami viszont annyira gyalázatos vonalat biztosított, hogy nem értettem meg a vonal másik végén lévő recepcióst. Így utólag érdemes lett volna kicsit többet sétálni a faluban, de elég hamar rábólintottunk egy felkínált szálláslehetőségre. Robogóval elfuvaroztak minket egy parton lévő hotelhez. Nagy hátizsákkal elég érdekes robogón ülni, azt mondhatom (: A hotel így megtett út után elég távolinak tűnt, a felkínált szoba viszont szép volt, újonnan épített "sorházban", az ajtóból pedig a tengerre lehetett látni. A tengerpart kifogástalan, fehér homokos, kókuszpálmás, hullámos kék tengervízzel. A szezon végére való tekintettel nem volt rajtunk kívül szinte senki, úgyhogy lett kb. 10 km Postkartenstrand-unk (; Sajnos az ottlét kicsit döcögősen indult, mert először nem volt áram (egyébként sem volt nap közben, csak napnyugta után), aztán hajmosás közben elfogyott a víz is a csapból, meg biciklije sem volt a szállónak, mint ahogy azt előzőleg emlegették. A bicikliprobléma a faluban végül megoldódott, kibéreltünk két bicót 3 napra, de ehhez is alkudozni kellett, mert amúgy elég drágán akarták adni. Ráadásul, mikor visszavittük a bicókat, a srác elfelejtette, hogy alacsonyabb árban egyeztünk meg, de nem igazán kötekedett, mert nyilván látszott rajtunk, hogy nem fog tudni meggyőzni minket.
A tengerparton egyébként nem történt szinte semmi említésre méltó. Ez igazán arra való volt, hogy punnyadjunk a homokban, meg visítva sodortassuk magunkat a hullámokkal. Az eső szinte minden nap esett, amikor nem, akkor meg elborítottak mindent a szöcskék. Ezen kívül kétszer szarrá áztunk, abból egyszer a tengerparton, ahol úgy esett, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. Ámulásra azért persze adtak a helyiek itt is okot. A helyzet ugyanis az, hogy ők nem nagyon tudnak úszni, és felöltözve fürdenek. Itt megjegyzem, hogy farmerban én sem tanultam volna meg úszni szerintem. Ha nem látom a saját szememmel, tényleg nem gondoltam, hogy úgy bemennek a vízbe pancsolni, ahogy az utcán járnak. Ha farmer-pólóban vannak, akkor úgy. Számomra teljesen érthetetlen, és szerintem elég kényelmetlen is lehet. A kis rákok a homokon viszont igazán nagyon helyesek, ahogy hordják a homokot a hónuk alatt, meg amilyen fürgén szaladnak. Temérdek csudálatos és nagy pillangó is röpköd ott mindenfelé, ellenben fotózni gyakorlatilag lehetetlen őket, mert egy pillanatra sem állnak meg.
A buszút visszafelé Yangonba több izgalmat tartogatott - inkább negatív értelemben. A burmaiak valamiért nem nagyon bírják a buszozást. Ezt másoktól is hallottuk, és magunk is tapasztaltuk korábban. A tengerparttól Patheinig vezető út elég dimbes-dombos, szerpentines. Ennek örömére már indulás előtt osztogatják az átlátszó nejlonzacsikat az utasoknak. És bizony hánynak is a drága utastársak, nem is kevesen, majd a zacskót vagy az előttük lévő ülés támláján lévő kapaszkodóra kötik, vagy egyszerűen kihajítják az ablakon. Nekem otthon 3 szemetesem van a különféle szemétnek, úgyhogy ez utóbbi megoldáson nem igazán tudtam túltenni magam. Az egyik pihenőhelyen megint találkoztunk a remek olajban kisütött kismadarakkal/csibékkel. Vigyorogva szemléltük a különféle madarakat, amikor is egyszer csak az árus kislány megbökött, és adott egy madárkát. Én nagyon udvariatlanul még a kezemet is hátra tettem, nehogy bele tudja nyomni a madarat, meg a fejemet is megráztam - nem tehetek róla, reflex volt (: Tesóm szerencsére ennél sokkal udvariasabb volt, és elfogadta a madarat. Meg persze nem ettük, mindenesetre érdekes volt (: A helyiek persze vettek belőle, de el nem tudom képzelni mit lehet enni egy akkora madáron.
Yangonba visszaérve nem akartunk megint taxizni, mert az eléggé sokba került - messze is volt a buszállomás amúgy. Szépen megkérdeztük, hogy melyik busz visz a városba, és felugrottunk rá. Útközben szorgosan memorizáltuk a burmai számokat, hogy majd le tudjuk olvasni a buszokról, és tudjuk melyikre kell szállni (: A kalauz úgy ítélte meg, hogy a hátizsákjaink is elfoglalnak egy helyet, így három emberre fizettünk, összesen 600 kyatot - összehasonlításképp a taxi idefelé 8000 kyat volt (135 HUF vs. 1800 HUF). Egy óra buszozás után a szállástól kb. 5 perc gyaloglásra szálltunk le a buszról. Azt kell mondjam teljesen ideális, és egy egészen normális buszon utaztunk. A város pedig így másodjára valahogy sokkal barátságosabbnak és élhetőbbnek tűnt. Ezúttal a belvárosban volt a szállás, szerintem a háromból a legjobb. Minden sokkal közelebb van, és a környék is normálisabb. Sikerült viszont szép kövér patkányokat látni, amint épp a csatornába szaladnak befelé (: Ez tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy ott mindenki az utcán eszik, és a csatornafedők erősen hiányosak. Merészeltem megpróbálni a már korábban is megcsodált rettentően színes, ollóval felkockázott remegős édességet is. Az igazság azonban az, hogy ez csak színezett, és jó keményre főzött zselatin. Íze nem sok volt, de még édesnek sem volt mondható, így aztán ebből egyet ettem meg, a többi az enyészeté lett. Volt viszont rizsből és grízből valamilyen kocka, az nagyon finom volt.
Elutazás előtt elég sok pénzünk maradt még, így nagyon bátran beültünk egy nyugati típusú étterembe, ahol valóban elég drágán lehetett enni. A kertészsalátáról viszont kissé fura fogalmaik vannak, mert volt benne francia bab és brokkoli is, ami a sárgarépával együtt le volt forrázva.

Hiába az utolsó nap egészen kellemes benyomása Yangonról, mégis örültem, hogy megyünk vissza Bangkokba. Egy kicsit valahogy megnyugvást okozott a civilizáltabb világ, hogy könnyen internetezhetünk, hogy az autók a KRESZ szerint közlekednek és éjszaka is ki vannak világítva, és hogy gyakorlatilag bármit bárhol megehetek.

Bagan

A csodálatos burmai vasútnak köszönhetően lemaradtunk a hotel által értünk küldött pickupról. Kénytelenek voltunk keríteni valami fuvart, mert a vasútállomás nagyon messze van a hoteltől. Sikerült valami zseniket kifogni, kb. 3-szor kellett megkérdezniük, mire végre odataláltunk a hotelba. A hotel viszont... úúú meg ááá. Kertitó, virágok, bungalló és gyep! A gyep egyébként eléggé ritka, csak puccos helyeken találkozni vele. Ez a hotel egy felsőbb kategóriás hotel, a holland srác ajánlotta. A személyzet jól beszél angolul, amint megérkeztünk már ugrottak is a boyok és vitték a csomagokat, igazán remek volt. Szép nagy szoba, kellemes kert, lehet helyben bicót bérelni, csak az eső ne esne megint. A bicóval a faluig jutottunk, ettünk, aztán megvártuk, míg kicsit eláll az eső, és visszahajtottunk a hotelbe. A gépünk másnap délután indult, de a hotel annyira rendes volt, hogy megengedte, hogy a gép indulása előtt csekkoljunk csak ki.
Másnapra megkönyörült az időjárás, úgyhogy reggeli után rögtön felpattantunk a bicóra és a kölcsönesernyővel nekiindultunk a terepnek. Az idő pedig egyenesen remek lett közben, nem hogy nem esett, egyenesen napsütés volt. Mit is lehetne mondani Baganról... sztúpák és pagodák mindenfelé, amerre a szem ellát. Aranyozottak és téglásak, kicsik és nagyok, romosak és újabbak (új alatt értsd 800 éves). Az első nagyobbnál hozzánk csapódott egy helyi kisfiú, amivel elég jól jártunk, mert megmutatta hogyan mászhatunk fel az építményre. A lépcsők persze itt is nyaktörőek, keskenyek és magasak, korlát nélkül. A járatok is szűkek, vigyázni kell a fejre, de cserébe a látvány igazán párját ritkító. Szépséges napsütésben csodálhattuk meg a több négyzetkilóméternyi területet teleszórva mindenféle formájú és méretű templomokkal. A templomok elhelyezkedésében egyébként látszólag semmi logika nincs, van ahol 5 van egy kupacban, máshol meg csak egy picike árválkodik magában. Ahogy időnk engedte, körbekarikáztuk a mindenféle épületeket. Itt a homokfestmények voltak a menők, amikkel a turistákat próbálták gyötörni. Kiderült, hogy a kis önjelölt idegenvezetőnk is valójában képeslapokat árul, de egyszerre 10-et. És persze nem ő volt az egyedüli gyerek, aki képeslapot árult. Minden nagyobb épületnél megrohantak minket, és alig lehetett lerázni őket. Tesóm röhögött, én meg azon gondolkoztam, hogy az esernyővel fogom ütni őket, ha nem hagynak békén (No, tank you. - No. - No. - NO! - I don't need this. - I SAID I DON'T NEED IT!). A pláne persze az volt, hogy az egyik ilyen szentélyben is árultak ilyeneket, konkrétan fele áron. Ahogy kiléptünk onnét, persze megint jöttek, hogy "pószká, pószká". Nem számított, hogy a kezemben volt a legporello, vegyek egy másikat is, mert azon sunset van meg másmilyen meg a fekete-fehér sorozatot csak ő árulja stbstb. Az egyik megvárta, amig megiszunk egy üdítőt is, meg egy öreg fazont is alig lehetett elhajtani, hogy nem akarunk képeket venni.
A bagani reptér lényegesen modernebb volt, mint a hehoi, de beszállókártya persze itt is pecsételve és kézzel kitöltve. A repülő kicsit késett, mert máshonnét jött. Nekem viszont tökre tetszik, hogy az ember maga mehet gyalog a géphez beszállni, és nem a buszba kell bezsúfolódni.
A gépen jött velünk egy olasz pár, akik szintén ugyanabba a hotelbe mentek, mint mi, így hát ideális ötletnek tűnt, hogy közösen fogjunk egy taxit. Kiderült, hogy a reptér épülete előtt álló taxisok rém drágák, így kigyalogoltunk az utcára. Korábban mi is 5000 kyatért jöttünk, és az olaszok is ennyiért jöttek, úgyhogy nem igen akartunk ennél többet adni. Az olasz lány nem is hagyta magát rábeszélni többre, és sikerült fogni egy taxit ennyiért. A legjobb ezekben a taxisokban, hogy kialkudják veled az árat, majd kiderül, hogy nem tudják pontosan hova is kell menni. Burmában szerencsére mindig izgalmas az utazás (: Egyrészt egyszer csak megszólalt egy sláger a rádióban, amit az olasz srác gond nélkül énekelt. A lány felvilágosított minket, hogy a dal nagy sláger volt Olaszországban. Nem sokkal később kb. 30-nál a sofőr kinyitotta az ajtót, és kiköpött rajt. Nem hiába a jó kis bétel (: Aztán ugye nem tudta pontosan hol a hotel, és az utcanevet sem értette, amit mondtunk. Elé tartottuk a Kindle-t, hogy olvassa el, erre közölte, hogy nem látja (: Még szerencse, hogy lehet a betűméretet változtatni, úgyhogy sikerült megérkezni a hotelbe.
Nem értem egyébként igazából, hogy miért ekkra favorit ez a Motherland Inn 2. Baromi messze van mindentől, és azért egyáltalán nem annyira szép. Az viszont tény, hogy a nagy forgalom mellett is teljesen olajozottan működik.

Mandalay

Nem hallottunk sok jót Mandalayről, de gondoltuk belefér egy napra, mert akkor innét tudunk menni hajóval Baganba, és az mégis érdekesebbnek hangzik, mint a busz. A hajnali érkezés valóban nem kecsegtetett túl sok jóval, a buszpályaudvaron ugyanis a sötétben és porban egyik gödörből a másikba billegve állt be a busz a helyére. A dánok jó hamar találtak egy pickupot maguknak, mi meg arra vártunk, hogy a sofőr kinyissa a csomagtartót. Erre várhattunk is volna, ugyanis mások már szálltak felfelé mikor hadonászva közöltem, hogy azonnal nyissa ki, mert ki akarjuk venni a csomagokat. Miután sikerült bekászálódni a pickupba és kibillegni a pályaudvarról már száguldottunk is a szállás felé. Ezek a fura járművek rettentően büdösek, és hátul ülve ezt végig szagolhattuk. A sofőr azt hiszem egyébként egy sámlin ült. A hotelnél úgy kellett felcsengetni a személyzetet, akik közölték, hogy nincs még kész a szoba, csak 9 körül lesz, de addig alhatunk a kanapén. Ennek örömére inkább fogtuk magunkat és elmentünk a 6-kor nyitó pályaudvarra jegyet venni. Végül mégis a vonat mellett döntöttünk, ugyanis árban ugyanott van, a menetidő viszont 8 óra, míg a lassú hajóval 15 óra. Odafelé elhajtott mellettünk két nő egy robogón, aminek az ülésére kb. 5 pucolt csirke volt lógatva (; Hozzáteszem, itt gyakorlatilag mindenki hord bukósisakot, ami eléggé meglepő volt. Az állomáson elég durva körülmények fogadtak, pedig bőven 6 előtt odaértünk. Egy péntek délutáni Keleti az semmi a pénztárak előtt tolongó tömeghez képest. Szerencsére nekünk nem kellett kivárni ezt a sort, nemhiába, állami vasút mi meg ropogós dollárral fizető külföldiek. Megkérdeztem valami egyenruhást, hogy melyik ablaknál lehet "upper class" vonatjegyet venni, mire ő rögtön utat tört nekem az egyik kasszához. Ezek a burmaiak elég nyugodt emberek, otthon már mindenkimet elszidták volna, ha így előre megyek (: Útlevél, adminisztráció és 15 perc alatt már volt is jegyünk. Itt ugyanis a jegyen rajta van a nevünk meg útlevélszám, csuda tudja hova és minek mindent leiktatnak, ha külföldi vesz jegyet.

A hotelbe visszaérve nem maradt más dolgunk, mint kivárni, hogy kész legyen a szoba. Sikerült is bealudni a kanapén, mert a buszon az éjszaka nem sikerült túl sokat. Még szerencse, hogy tesóm 9 körül rákérdezett, hogy akkor mégis mi van, mert menet közben elfeledkeztek rólunk. Csodálkoztak is, hogy ott alszunk a lobbyban... A szoba amúgy korrekt volt, de jó, hogy nem aludtunk ott, mert a puha matracon tutira megfájdul a derekunk. Zuhanyzás természetesen itt is a wc-ben (:

Kimentünk megkeresni a Myanmar Travel and Tourist irodát, itt lehet ugyanis engedélyt beszerezni a külföldieknek, hogy a delta vidékre utazhassanak. A yangoni hoteltől azt írták ugyan, hogy nincs rá szükség, ha a tengerpartra megyünk, nem akartuk a pálmafákat kockáztatni. Elég sokat kellett gyalogolni, így viszont legalább a városból is láttunk valamit. Nekem megmondom őszintén szimpatikusabb, mint Yangon. Sokkal normálisabbak az utak, a város közepén van egy elképesztően széles vizesárokkal körbevett régi erőd, ami körül rendes járda is van. Sőt, itt még szemeteseket is láttam az utcán. Amit viszont nem tudok hova tenni, az a "No plastic bags! Save our planet!" feliratú táblák jelenléte. Ehhez képest itt is zacskóban adnak mindent, ha vásárolsz, a banántól a sült tésztán át a levesig. A városban egy csomó Jeep-szerű kocsit látni, feltehetőleg valami kínai másolatok. Házakból is láttunk jó párat, ami egészen új volt, és úgy általában látszik, hogy nem a gyarmati időkből van. Állítólag a kínaiaknak köszönhető, hogy jobban virágzik a város, mert ők pörgetik a piros-fehér-zöld kereskedelmet (rubin, heroin, jáde).

Az MTT irodában kiderült, hogy valóban nem kell engedély, nem baj, legalább sétáltunk egy jót. Visszafelé a hotel közelében rátaláltunk a Nylon Icecream nevű fagyizóra, amit már a holland srác is emlegetett. Nyilván kicsit rizikós ilyen helyen tejes dolgot enni, de 25+ fokban nehéz ellenállni (: Az étlapon legalább 30 féle fagyi és shake van, és végül kétszer is beültünk, annyira jó volt. Tényleg mindenkinek ajánlhatom, 1500 kyat volt a legdrágább "fogás", és semmi bajunk nem lett tőle.

Napközben aztán főleg aludtunk, mert nem akartunk 10 dollárt kifizetni a belépőkre és a város járni. Utólag ez igen remek húzásnak bizonyult (;

Este 9-kor indult a vonat, 15 perc alatt kényelmesen kiballagtunk az állomásra, gondosan egy órával előbb, hogy legyen bőven időnk. Hamar megtaláltuk a megfelelő vágányt is, vonat még sehol, a peron tele van gyékényeken és plédeken fekvő helyiekkel. Sebaj, van még egy óra, leraktuk a hátizsákokat, aztán néztük a vágány mellett lévő mindenféle etetőhelyeket. Nem sokára megjelent a német srác, akivel együtt taxiztunk a szállásra a yangoni reptérről. Elmesélte, hogy itt Burmában folyton Hitlerrel jöttek neki (; Szerelvény meg még mindig sehol nem volt. Este 11 körül szedtünk elő nejlonzacskót, hogy legyen mire ülni, meg elballagtam, hogy esetleg érdeklődjek a vonat holléte felől. Megkérdeztem pár vasúti alkalmazottat, hogy merre van a bagani vonat, mire nagy derültség lett úrrá rajtuk. Amolyan "háhá, látszik, hogy turista, nem tudja még, hogy mennek itt a dolgok" típusú vigyor. Közölték, hogy a vonat "very late" - hát bazzeg 2 óra késésnél ezt magamtól is látom. Visszaballagtam aztán hát leültünk. Egy helyi néni nagyon rendes volt, ráülhettem a plédjükre is. Kínunkban már megnéztünk mindent, oda-vissza mászkáltunk a peronon. Felfedeztem, hogy lyukas kartonokban egy halom naposcsibe is vonatra vár a peron túlsó végén, meg hogy mennyi ember alszik mindenfelé az állomáson éjszaka. Valahogy ránk akaszkodott valami nem teljesen normális helyi is. Odaült tesóm mellé a földre és közvetlen közelről bámulta a Kindlejét, majd szépen ki is vette a kezéből és jó alaposan összenyomkodta a gombokat. Nyilvánvaló volt, hogy nem értünk burmaiul, de azért csak beszél hozzánk, ami engem úgy hajnali egy felé eléggé idegesített. Gondoltam majd ignorálom jól, bedugtam a fülest, hogy zenét hallgassak. Na erre meg el akarta kérni az mp3 lejátszót. Közöltem vele többször is nyomatékosan, hogy "no", meg néztem csúnyán is. Nem számít, a következő az volt, odaadja a karóráját, és adjam én is oda az enyémet. Na meg még mit nem... Itt aztán már nagyon csúnyán néztem rá, ami úgy tűnik hatott is, mert végül odébb állt. Szegény német fiú pechjére, mert aztán ő került sorra az mp3 lejátszóval. Úgy látszik csak én voltam hisztis picsa, mert ő is sokkal türelmesebb volt vele, aminek aztán az lett a vége, hogy kvázi a zsebeibe próbált nyúlni az mp3 lejátszóért. Nem volt egyébként kifejezetten erőszakos, de rettentően fura volt. A helyiek alapvetően tényleg nagyon kedvesek, és visszahúzódóak, leszámítva persze a taxisokat és társaikat. A srácoknak sikerült megtudni, hogy elvileg rossz a mozdony, és azért nem tudunk menni, de szerelik. Félig egymásra döntöttük a hátizsákot, hogy legalább egyikünk tudjon rajta aludni. Míg tesóm aludt, én egyik fél fenekemről a másikra fészkelődtem a betonra terített nejlontáskán, hogy vállalhatóan tudjak ülni, de nagyon retkes se legyek, mire odajött hozzám egy nő, és adott egy újságot, amin ülhetek. Hátbakker, ez szenzációs... oda jutunk, hogy külföldiként újságpapírt kapok a vasútállomáson a helyiektől, hogy legyen min ülnöm. Mint egy igazi hajléktalan (: Ééééssss... fél háromkor csoda történt, elkezdték betolni a szerelvényt! Nagy nehezen megtaláltuk a kocsinkat is, elfoglaltuk a baromi széles plüssüléseket, és hajnali 3-kor, a vasútállomáson töltött 7 óra után végre útnak indultunk. A vasútról már meséltek, állítólag zötyög, mint állat, de gondoltam nem utaztak még ezek MÁV-val, nem lesz semmi baj. A kocsi egyébként fapadlós, az eredetileg erősen hátradöntött széktámlámat kicsit egyenesbe hoztam, amit aztán az út végéig sehogy sem tudtam más pozícióra bírni. Az állomásokon mindig szállt fel valaki ilyen-olyan ételt árulva, úgyhogy éhezni nem igazán kell menet közben. Egy helyen vettünk is valami fánkot, ami fahéjas kókuszreszelékkel volt megtöltve. Nagyon finom, kár, hogy többet nem vettünk, pláne mert, hogy kb. 23 forintba került. Ami meg a zötyögést illeti... elképesztő. Volt, hogy szó szerint zötyögött, de olyannyira, hogy az ember elemelkedett az ülésből. Aztán volt a rángatós típusú zötykölés, ami arra emlékeztetett, mint amikor az ember 4-es helyett 2-esbe teszi az autót. Eleinte még a csomagokat is aggódva figyeltük, hátha valamelyik a fejünkre ugrik, de szerencsére azok meg sem moccantak. Nem tudom elképzelni mivel lehet ilyesmit előidézni vasúton, a kocsik vagy a sínek rossz minőségével, esetleg a kettővel együtt, de ez amolyan "még az unokáimnak is mesélni fogom" típusú élmény volt. Aludni nekem ezen okból nem nagyon sikerült, mert ha úgy rázkódik az ember, mintha két kézzel ráznák a vállát, akkor nem nehéz felébredni. Igazából inni sem mertem, nehogy pisilni kelljen. Még nálunk is meginog az ember a vonaton, ha váltón megy, nem itt. El sem merem képzelni milyen küzdelem lett volna wc-re menni (:

Inle 2

Az Inle tónál is majdnem úgy jártunk, mint Isztambulban, hogy sikerül az évnek abban a pár napjában menni, amikor nem lehet piacozni. Április közepén van ugyanis a water festival nevű esemény, ami ha jól tudom Buddha születésének napja (sajnos nem tudok rendesen utánagoogleozni). Ilyenkor az emberek a templomokba mennek és nem a piacra. Utolsó előtti napra sikerült Kathrint és egy francia lányt beszervezni, hogy közösen béreljünk hajót, amivel meg tudunk látogatni két piacot. Szerencsére az időjárás most kegyesebb volt velünk, és nem áztunk el. Az első piac egy kisebb, ide jó sokat kellett még az erdőben gyalogolnunk miután kikötöttünk a hajóval. (Nem találom a helyek nevét a térképen, ott helyben egy eléggé más térkép volt, azon egyértelműen rajta voltak ezek). Mindenfélét áruló standok a falu melletti tisztáson, természetesen részben a turistákra is felkészülve. Megpróbáltam rám sózni egy csont hajtűt 1000 forintnak megfelelő helyi pénzért, ami egyébként még érdekelt is volna, de nyilván nem ennyiért. Sikerült levideózni hogyan lehet bárddal csirkét és halat bontani. Ehhez annyit mondhatok, hogy a nagymamám meg anyukám nem így csinálja (; Igazából ez elképesztően gyorsan kész, és a fazon a bárddal egyszerűen darabokra csapkodta a csirkecombot és egyéb részeit. Most már értem miért mondta tesóm anno, hogy bár csirkét kért az étteremben, nem tudta volna megállapítani, hogy melyik részét kapta a tányérjára.

A másik, sokkal nagyobb piacra sajnos már kissé későn értünk oda, elég sok árus szedelőzködött addigra. Ellenben mutatja a piac nagyságát, hogy mikor kikötöttünk a hajóval, nem tudtunk közvetlenül a partra kiszállni, hanem két másik hajón keresztül sikerült csak kimászni.

Ezen a piacon sok, a hegyekből jövő lakos is árul, mindenféle zöldségeket és teát. Teát nagyon szívesen vettem volna, de zacskóban adják, és szinte biztos vagyok benne, hogy mire hazaérünk porrá törik a hátizsákban. Végül inkább csak pár nassolnivalót szereztünk be, közte egy fánktésztából készült hosszúkás valamit, amit egyébként mindenfelé kapni lehet. Itt cukorral szórják meg, de egy jó lekvárral valóban igazán remek lett volna. Legtöbben kicsi zöld paprikákat árulnak egyébként, nem akarom tudni mennyire csípős (: Van jó pár fura zöldség is, meg dinnye, rizs és magvak. Egy néninél vettünk mangót, ami igazán nagyon finomnak bizonyult. A legviccesebb persze a pálcikára felszúrt csirkefejek voltak, mint egy kaksosnyalóka, csak igazi kakasfejjel (o;

A hajósunk persze még szívesen vitt volna minket ebédelni, úszó kertet nézni meg ki tudja miféle kézművesekhez még, de mára ennél nem terveztünk több hajókázást.

A szálláson a szemközti házikóban egy rettentően szimpatikus holland pár lakott, velük fecsegtünk délután és némi tapasztalatot cseréltünk.

Utolsó nap délben kellett kicsekkolni, a busz meg csak délután fél 6-kor ment, úgyhogy nem siettük el a felkelést meg a reggelit. A holland és dán pár viszont a közelben lévő borászatot tervezte meglátogatni, úgyhogy végül velük tartottunk. A táskákat persze ott hagyhattuk és fizetni is ráért, amikor visszajöttünk. Idő is volt bőven, dán pár is Mandaly-be ment ugyanakkor, mint mi, szóval teljesen jó volt. Mivel esett az eső reggel, meglehetősen fülledt volt a levegő, nem volt a legkellemesebb túrázni. A városka szélén van először útjelző tábla a borászat felé, ami szerint 3 km-re van. Szerintem innét gyalogoltunk kb. kétszer 3 km-t, és már tényleg ott is voltunk (: Ez már kissé a dombon van, úgyhogy itt igen kellemes hűvös szél fújt. A tájékoztató szerint a borászat egy franciáé, és magyar tölgyhordókban tartják a bort (: Azt hiszem, összesen 10 féle boruk van, meglepetésemre volt egy vörös édes is... Egy bizonyos összegért végigkóstolhattunk volna az összeset, kivéve az igen szimpatikus chardonnay-t. Ebből ugyanis valamiért kb. 12000 forintnak megfelelő összegbe került egy üveggel. Végül aztán úgy döntöttünk, hogy veszünk egy üveggel és azt isszuk meg. A Rosé D'Inle nevű rozéra szavaztunk, ami egész jó választás volt. Nekem mondjuk annyira nem ízlett, de alapvetően nem volt rossz.

Visszafelé sajnos megint kegyetlen volt az időjárás, elkezdett esni az eső. Nekünk persze sem esernyőnk, sem esőkabátunk :/ Szerencsére a dán lány kölcsönadta az esernyőjét, úgyhogy csak félig áztunk. A legnagyobb szerencsénk viszont az volt, hogy elkerült minket egy olasz turistákat szállító kisbusz, amit sikerült leinteni, és visszavitt minket egészen Nyaungshwebe.

Visszaindulás előtt a házinéni még megmutatta nekem a szépséges topázait és ametisztjeit. Itt Burmában elég olcsón hozzá lehet jutni ilyesmihez, ha az ember ért hozzá. Én nem merek próbálkozni, mert nem nagyon tudnék megkülönböztetni egy szépen csiszolt üveget egy igazi kőtől.

Kocsival elvittek minket az útkereszteződésig, ahol felszállhattunk a buszunkra. Itt konkrétan egy órát ültünk a sámlikon, mire megjöttek a buszok. Szerencsére ez expressz busz, légkondival, helyjeggyel, így aztán nem kellett hárman ülni egy ülésben a fejünkön egy csirkeketreccel. Meglepően nagy hely volt a lábunknak a buszon, a székek is kényelmesek voltak, úgyhogy egészen reményteljesen vágtunk neki a 8 órás éjszakai buszozásnak. A légkondival kapcsolatban nem hazudtak, valóban használják, ha már van. Én mackóban és sálban gubbasztottam a székben, a helyiek meg törölközőbe burkolózva. Igaz később volt, hogy lekapcsolták, akkor meg nem győztem levetni a pulóvert, de azt hiszem jobb volt ez így, mintha végig 15 fokban utazunk. Nem értem egyébként, hogy erre mi szükség van, mert teljesen nyilvánvalóan minden utasnak rossz. A helyiek ellenben egészen viccesek így hidegben. Mindenkin van kabát, meg még talán sál is, de mindenki vietnámi papucsban jár. Láttunk valakin kesztyűt is, de ő is mezítláb volt. Igazság szerint itt mindenki vietnámi papucsot hord, beleértve ebbe az egyenruhás rendőrt és a rohamsisakos katonát is.

A busz szerencsére megállt útközben, úgyhogy ki tudtuk nyújtóztatni magunkat, meg ihattunk útközben, mert lehetett wc-re menni. A megállás a helyieknek is jót tett, nagyon nincsenek hozzászokva az utazáshoz, a mi buszunkon is többen hánytak. Nem mondom, borzasztó az út, rettentően ráz, node azért hányni... A másik dolog, ami itt hatványozottan feltűnt, az a krákogás és köpködés. Az utcán is mindenki csinálja, de itt valahogy úgy tűnt, mintha folyton ezt művelnék. Rém gusztustalan, nem hiszem, hogy ezt meg bírnám szokni. Elég rusnyák a városban is a kéttenyérnyi, bételtől vörös köpetek a járdán, de azt legalább csendben lehet csinálni.

A bételrágás egyébként itt nagyon nagy divat, engem mondjuk a vörös fogakkal a világból ki lehetne kergetni, undorítónak tartom. Ilyen kis levelekbe csomagolt rágnivalókat gyakorlatilag minden sarkon kapni lehet. A bételnek élénkítő hatása van, ezért rágják, de íze nem lehet valami jó. Egy helyi növény levelébe rakják a bételt, és tesznek mellé mindenféle ízesítőket, akár alkoholban áztatott dohányt vagy egyéb növényt, összetekerik, és ezt rágják. Ez egy egész kis csomag, amitől félig tele lesz szájuk, és az amúgy is nehezen érthető angolságuk teljesen érthetetlenbe vált. Aztán még én érzem magam hülyének, hogy háromszor visszakérdezek.

Kisebb érdekesség:

Az üdítő 285 ml-es, és egy 70 forintos üdítőre 50 forint betétdíjat számolnak fel. A sör 640 ml, ennek az üvege viszont nem visszaváltható.

Galambok és verebek itt is nagy számban vannak.

A köztéri szemetes gyakorlatilag ismeretlen fogalom.